A Táncsics-szindróma

Győrei Zsolt és Schlachtovszky Csaba nemcsak nagyszerű drámaírók, hanem sikeres színházcsinálók is. Darabjaik nem komoly könyvdrámák, hanem ízig-vérig színpadra termett vígjátékok – ezért is vesszük olyan komolyan őket.

A négy vígjáték közül három, a Brontë-k (azaz lápi idill két napban), a Táncsics: A legszentebb Mihál és a Bolygó király a reformkor és 1848 irodalmi-politikai örökségét járják körül – bár az, hogy “körbe-jár” elég fura metafora ilyen rövid terjedelmű, csattanóra kihegyezett vígjátékokkal kapcsolatban. A Brontë-k természetesen a “lápon”, tehát a a híres regényírónők Angliájában játszódik, de a vígjáték középpontjában az egyik Brontë-nővér és a börtönben sínylődő Táncsics Mihály romantikus levelezése áll. A “mi” március 15-énkre vonatkozik a darab fergeteges slusszpoénja is. (A darabot nagy sikerrel játsszák a Spinoza Házban.)

Igyekezzünk – a “körbe-járás” ügyetlen metaforájánál maradva – körbejárni, vajon mi is vonz mai vígjáték-szerzőket a reformkorhoz. A darabok alcímei is a nemzeti önszemlélet és színjátszás régi nagy önmeghatározásira utalnak (alapmű, ideális nemzettörténeti dráma 2 részben) finoman. De a műfajok ironikus kiforgatásánál – amely egyébként sem mindig következetes – sokkal érdekesebbnek tartjuk a “nyelvújított nyelv” játékos-ironikus újraalkotását.

A szerzők a drámákban nemcsak az archaizálás közismerten humoros hatásával élnek. A reformkorban, a szavak még “fiatalok” voltak (mert akkor találták ki őket vagy vezették be a köznyelvbe), még pontosan nem szilárdulhatott meg sem a stílusértékük, sem a használatuk, ezért a nyelvhasználók igazi kísérletezőnek, nyelvteremtőnek érezhették magát. A korabeli r értelmiség jelentős része is “nyelvészkedett”, és Győrei-Sclachtovszky Táncsics-drámájának középpontjában is Táncsics hóbortos nyelvészkedése áll. (Tényleg írt egy könyvet Legrégibb nyelv: a magyar címmmel. Ezt tartotta élete főművének.)

De ez a sokszor fésületlen, szabad és szabados, néha már hebehurgyán változatos, épp ezért oly gyakran költői reformkori köznyelv mégsem a dilettáns nyelvészkedés mégsem témája miatt áll a vígjáték központjában. Nemcsak beszélnek a nyelvről a reformkori drámákban a szereplők, hanem ezen a nyelven beszélnek, élnek, értenek és félreértenek. Mindenki bolygó király itt, hiszen ebben a varázslatos, még alig-megreformált  nyelvben bolyong mindhalálig. Az örökös szereptévesztések (hiszen nemcsak a szavak újak ebben a korban, hanem a szerepek is: a “nemzeti költőé”, a “nemzet lelkiismeretéé” ésatöbbi) nem is lennének érthetőek enélkül a fondorlatos, gyakorta dagályos, ám mégiscsak naiv nyelvezet nélkül.

Hiszen a jelentések még bizonytalanok. Itt m nem dőlt el minden. A “lápi idill”, a Brontë-lányok sorsa még nem végleges. Vajon az (azóta elveszett, ld. “fellelhetetlen”) Bolygó király vagy a Bánk bán lesz az “ideális nemzettörténeti dráma”? Ki lesz a nagy drámaíró? Szuper Károly vagy Katona József? (Igen, állítólag tényleg volt egy Szuper Károly nevű színész-drámaíró.) És ki lesz majd a Petőfi? Akkoriban még semmi sem dőlt el. És kiszabadul-e vajon az otthoni fogságából Táncsics Mihály, vagy a szerepei, álnevei között ő maga is szerepet téveszt? És egyáltalán, ha legördül a függöny, mi lesz a szereplőkkel? Mi már tudjuk 2006-ban – de a szereplők még nem, az ő nyelvük még ártatlan, ezért is dobálóznak a hősök olyan felszabadultan a nagy szavakkal.

Vagy mégsem tudjuk jól? Hiszen érteni érteni véljük őket. Ez a különleges neo-reformkori nyelv, ami a drámákat élteti, bennünket is bizonytalanná tesz. Bár a drámákon nevetünk, ez a “zavarkeltés” nem vígjátéki, hanem nyelvi-filozófiai természetű. És természetesen a szerzőpáros nyelvteremtő fantáziáját dícséri.

De nemcsak a reformkori nyelv megigézése vet fel érdekes kérdéseket. Két vígjáték középpontjában Táncsics áll, a Bolygó királyban pedig a színészből lett költő, Petőfi alakja idéződik fel. Egyáltalán, mi lett ezzel a baloldallal? A konzervatív és liberális gondolkodás folyamatosan jelen van a 19. században, míg a 48-as baloldaliság a szabadságharc után egész egyszerűen megszűnik. Köddé válik. Felszívódik. Mindenki kitántorgott volna Amerikába? Vagy betyárnak álltak? Petőfi oldalán mindenki hősi halált halt? A Petőfi visszatéréséhez fűződő legendákat a radikális baloldali gondolkodás eltűnésével kapcsolatos rejtélyek is éltetik.

Pedig.  Nekem az egész mégiscsak hiányzik. Hiszen  az akkori baloldallal az egész népi-urbánus vita értelmetlen lett volna. És bármilyen hóbortos is volt az a nagy nyelvészkedés (ld. legrégibb nyelv: a magyar) a nyelvre alapozott nemzettudat nagyon is alkalmas kiindulópont lett volna a baloldali hazafiassághoz. Ám a 19. század végén megalakuló munkásmozgalmak egyáltalán nem tekintik élhető hagyománynak  a 48-asokat.

Ahhoz hogy zavaros, romantikus flótásoknak bélyegezzék őket, mindenképpen szükség volt a szinte mindenkit túlélt Táncsics Mihályra is. Ez a bumfordi módon elragadó néptanító valószínűleg tényleg eléggé korlátolt elme – Győreiék szerint igazi tökfej – lehetett. Úgy látszik, nem tett jót a 48-as baloldali radikalizmusnak, hogy Táncsics Mihály maradt hírmondónak belőle. Semmiképp sem Eötvössel, Kemény Zsigmonddal összevethető géniusz. Ha valaki darát mond gríz helyett (a bujkáló Táncsics egyszer így bukott le: nem állt rá a nyelve erre a randa német szóra), lehet, hogy derék dolog, de még nem igazi történelemfilozófia.

És mégis miért olyan szívbemarkoló (miközben persze ellenállhatatlanul nevetséges) az ő csetlés-botlása 2006-ban egy magyar vígjátékban? Fejezzük be ezt a kis írást, és ne járjuk körbe, hogy kin nevetünk.

Csak négy mulatságos vígjátékra szerettem volna felhívni a figyelmet.