Első rész

Az előző rész tartalmából: Nepáli Péter, a hányatott sorsú, sokat tapasztalt és sokat megélt drótostót pompás és lebilicselően izgalmas kalandok után fogott neki annak, hogy végre kiadósan kipihenje magát.

Kedves Nepáli Péter, te hányatott sorsú, sokat tapasztalt és sokat megélt, te drótostót, hát mint telnek napjaid mostanság? Fazekakat foldozol, lankadatlan szorgalommal, vagy olykor kövér, sárgahasú, aranyosan fénylő üstök kerülnek kezed alá, gyógyításra várva, te varázsló, hogy újra katlanként bugyborékolhassanak, míg lángok heves nyelve nyaldossa mohón gömbölyded alfelük? Jaj, Péter, még mindig ilyen buján gondolkodol, látszólag hétköznapi hivatásod még mindig efféle titkos örömökkel ajándékoz meg napra-nap? És mit keresel Limában egyáltalán, ahol az edények többségét, legalábbis az összeset, agyagból korongozzák a bennszülött végtagok? Mit remélsz a drótoddal, mondd? És maradt még benned remény, vagy csak fásultan tengeted szomorú életed? Hova lett az a hited, amivel egykor hegyeket akartál megmozgatni? És miért néznek rád mostanság a perui hegyipásztorok ilyen leplezetlen rosszallással?

Most csak tespedsz kis szobádban, meg se hallod, hogy egy perui nő kopog lassan húsz perce egyre gyorsabban az ajtódon, talán a bossanova nevű brazil tánc ritmusára, különös egy nő, éppen nekd való, a te egzotikus igényeidnek, csak kopogna már egy kicsit hangosabban, hogy végre meghalld, vagy csöngetne, hogy felfigyelj végre a kopogására, te kedves-kedves hétalvó! Hopp, csakhogy meghallottad! A te sajátságosan álmatag lépéseiddel, amelyeket mások csak ődöngésnek titulálnak, noha némi jellegzetes bicegés is fűszerezi őket holmi hozzád illő bájjal, mész az ajtóhoz, és tárod ki, és állapítod meg csodálkozva, hogy hiszen kívül tágasabb, erre a nő zokogva elszalad, de hirtelen visszafordul, és rád szegezi a pisztolyát. Ijedten hátrálsz most a szobába, Péter, rögtön levered azt a vázát a kredencen, na tessék, kész a baj! A váza hatalmas durranással ér földet, erősen emlékeztet e durranás a pisztoly dörrenésére, eleve hasonlóan hangzik, és mindketten a padlóra rogytok, nem tudván biztosan, melyőtök is halt voltaképpen meg. Te magadra gyanakszol, mert a nőnek volt pisztolya, és ne feledd, hogy te nem tudsz a vázáról, hanem azt hiszed, a pisztoly sült el, és még azt se tűnt fel, hogy mögüled jött a hang, dehát a halálfélelem kinek a spekulatív gondolkozását nem zilálja össze. De nem! Ne élj tovább abban a hitben, hogy halsz! Élsz, mint ahogy él a nő is, csak ő már közben nem. Gyors szívroham végzett vele, dehát még az a jobbfajta, legalábbis ki szeret órákig szívrohamban szenvedni? Mert vannak ugyan dolgok, számosan, amelyeket órákig lehet gyönyörrel művelni, ilyen például a tölgyfa hulló levelei neszezésének őszönti, merengő hallgatása a parkban, sikamlós dolgokat suttogva kutyád szelíden leffegő füleibe, de ne kalandozzunk el. Feledd el az efféle gondolatokat, máson se jár az a haszontalan eszed naphosszad, inkább ébredj végre rá, hogy élsz. Lám, felülsz, dörgölöd a szemeidet, még rondábbk és vörösebbek lesznek, olyan vagy így a szemeiddel, mint egy nyúl, amelyik éppen répát keres a kredenc alatt, de csak vázacserepeket talál, s boldogtalan. Az utolsó répát már tegnap felfaltad, Péter, most foglalkozz a nővel, mert mindjárt jönnek a limai hatóságok, nekem elhiheted, odatelefoáltam nekik, hogy már történjen valami, de ezt csak úgy mondom, amúgy füllentek, van is nekem pénzem napközben a tengerentúlra telefonálgatni, mikor a pontos időre is sajnálom kidobni összekuporgatott garasaimat, főleg hogy itt az órám, amit a nagynénémtől kaptam a tizennyolcadik születésnapomra a halála alkalmából, béke poraira. Igazából egyik szomszédod telefonált, de ez mit sem változtat a tényen, hogy a hatóság rögvest megérkezik, és hüledezéssel tapasztalja, hogy holmi gyanús szakmájú idegen a vázájával lepuffantott egy őshonos limai nőt, béke poraira. Adja neked Isten, hogy a nyomozótiszt ne legyen szélsőségesen nacionalista beállítottságú, mert abba belegondolni is rossz.. De lám, végre magadhoz térsz! Felállsz, fekete nejlonzsákot kerítesz a kredenc alól, nem, a nejlonzsák alatt a félhomályban az a valami nem egy fél répa, inkább egy zeller darabja, és a zellerről leszoktál, emlékezz, és különben sincs most idő ilyesmire, begyömöszölöd a nőt a zsákba, és a szemétledobón útjára engeded, menjen, ahová akar, bár úgy hallod, nem esett lejjebb a harmadiknál, az a José nevű mesztic megint eldugította a ledobót holmi ételmaradékkal, csirkecsonttal, mifene, de most majd néz! De téged már csak a váza érdekel. Nem is váza ez igazán, legalábbis nem abban az értelemben, ahogy korábban váza volt, még az emlékezetes zuhanás előtt. Most inkább cserepek. De nem is váza cserepei valójában, erre akarok már régen kilyukadni, nem úgy kilyukadni, mint a váza, az is inkább összetört persze, hja, ha csak kilyukadt volna, boldog lenne, aztán addig járna a kútra örömében, node hagyjuk. Szóval inkább agyagedénynek, afféle lábasnak tűnik, de te, fáradságot nem kímélve, drótjaiddal mégis nekiesel, immár se látsz, se hallsz, nem vagy más, csak drótostót, egy olyan bűnügyi bizonyítékot éppen eltüntetni igyekvő drótostótszerűség. Gyönyörű, ahogy formálódik a kezed alatt. Ilyenek lehettek azok a görög amphorák, amelyeket drótokkal kötöztek össze a drótoshellének. A kész művet azután zoknikkal tömöd tele, kivétel nélkül a saját zoknijaiddal, a réseket egy-két alsónadrággal tömöd be, kívülről ingeidbe bugyolálod,sajátos külsőt kölcsönözve ezzel neki, majdnem megszólal: „Kívül ing vagyok, belül zokni, szép az élet, zeng az ének, hejehuja, dáridó!”, de hirtelen, orvul egy sporttáskába dobod, és magaddal viszed a reptérre, ahova mész. Kíváncsi vagyok, hogy jutsz át a fémdetektoron, de ez nem is számít, az a fő, hogy csak átjutottál valahogyan. És most vár rád a világ, zutty bele bumm a messzeségbe, rajta, Péter, uccu hát!
 
Második rész

Igenis, így zümmög a repülő, ez a gépmadár! Válladra hajtod nehezülő fejed, és rá se pillantasz a sötét nőre melletted, azaz a sötét óceánra alattad, még jó, hogy nem fordítva, ha értesz a szóból, persze nem neked jó, neked mi jó, mi elég jó ezen a földön, kérdem én, és velem egy ország közvéleménye, de igenis az a jóízlésre kényes olvasóknak, akiket bizonyára aligha mulattat fenemód a te állandó szemmeresztgetésed, neked, aki éppen azért se pillantasz a sötét vízre alattad, legalábbis vélhetőleg víz az, ami sötét, node olyan sötét, de olyan, hogy ne is beszéljünk róla, mert váltig a sötét nőt bámulod, annyira, hogy észre sem veszed, hogy ő is bámul téged, talán a szeméig kellene emelned a pillantásod. Persze miért csodálkozom? Tán nem voltam vele tisztában, kiről fogok kalandregénybe? Tán ismer valaki nálamnál jobban téged, te megátalkodott, olyannyira mégpedig, amennyire még a drótostótok között is ritkaságszámba megy, pedig a drótostót ritka egy buja népség, eleve ritka népség, manapság drótostót nem terem minden bokorban, e nehéz időkben a bokor:drótostót arány valami egészen istentől elrugaszkodott szélsőséget mutat, de nem akarok senkit a számításaimmal untatni, pedig itt vannak, fiktív mindahány, tegnap naphosszat hamisítottam verejtékes munkával csak ennek a kósza hivatkozásnak kedvéért, és intőket írtam az általános iskolai ellenőrződbe, de erről majd a maga helyén. Gondolhatod, hogy én is inkább mással múlattam volna időmet, lenge szellő cirógatott volna a parkban, ahogy én a kutyám fülét, persze kitalált kutya, és bármilyen hasonlósága létező kutyákhoz, például a füle, csak képzelet szüleménye, kár érte, szép fül, olyanokat lehetne súgni bele, ha lenne, hogy csak na, míg kreolosan érett vadgesztenyék telt idomait szorítottam volna izzadt tenyerembe, hüvelykemmel nyurmákolva gyengéden fehér hasikájuk, sejtem én, mi kell a vadgesztenyéknek, de erről ne többet. Mit akar ez a nő tőled, Péter? És miért nem tőlem akarja, bármi legyen is az? Illetve azért persze nem teljesen bármi, egy abszolút konkrét bármire gondoltam az imént, miközben itt görnyedek félhomályos szobácskámban, kopogok a billentyűkön, ahelyett, hogy harkály volnék egy fán, víg erdei doktor bácsi, és nem ilyen ernyedt reménytelenséggel kellene kukacok kövér húsáról, úgy harmónikába gyűrve, ahogy szeretem, ábrándoznom sápadtan és szürkén, piros sapkám nélkül és csőrtelen... De miért néz még mindig ez a nő téged, Péter? Miért van az, hogy utánad csődülnek a nők, te csak elalszol közben, én csak panaszkodom, és utánam meg mégsem? Most egyébként, azok kedvéért, akiket, tőlem eltérően, nem csak saját körülményeim érdekelnek, vagy még azok sem, feláll a nő, melléd lép, és mármár beletúr a hajadba, mikor ráébred, hogy ő tulajdonképpen a táskádat akarja elvenni, csak időközben elfelejtette. Hiába, ha valaki napi hetven cigarettát szív, és fertályóránként kokaint fecskendez rezignált ereibe, iszik, mint a kefekötő, káromkodik, mint a kocsis, veri a lovát, mint a szódás, és betegesen rabja minden egyéb tudatroncsoló narkotikumnak, nem csoda, ha el-elfelejti, miért is szállt fel erre a repülőre. Lám, a táskád felé nyúl, megragadja, elkezdi húzni, azután folytatja, amit elkezdett, azután kicsinység abbahagyja, erőt gyűjt, azután megelégszik azzal, amit gyűjtött, és csaknem kiszabadítja térdeid görcsös szorításából, amikor megüti a guta. Ez már a második gyanús haláleset ebben a kalandodban, Péter! Ugyan orvos nincs a fedélzeten, de egy vegyész annál inkább, aki ért hozzá, hogyan kell húsz perc alatt csontig lemaratni minden húst a tetemről. Útitársaid meg sem hallgatják a szakembert, egy részük a nyáladzó maori bennszülöteket tartja kínnal-keservvel távol, egy nyugalmazott líceumi tanár frappáns nekrológon töri a fejét, csak te alszod át az egész kalamajkát, s csupán arra riadsz fel, amikor a stewardess a maga sajátosan búgó hangján bemondja a mikrofonba, ami azután onnét majdhogynem zavartalanul a hangszórókba jut, bár tudnám, hogyan, hogy megérkeztetek, itt vagytok Gönyűn! Hát ezért vagy drótostót, Nepáli Péter? Ilyesmi bárkivel megtörténhetett volna! Tán meg is történt - ki tudja?
 
Harmadik rész

A következő rész tartalmából: Nepáli Péter, a hányatott sorsú, sokat tapasztalt és sokat megélt drótostót pompás és lebilincselően izgalmas kalandok után ismét megpróbál majd nekifogni, hogy végtére, immáron tényleg kiadósan, kipihenje magát. Vajon sikerül e neki? Vagy ez is csak a hely kitöltését szolgálja? Vagy a dal szüli énekesét? Énekes rigóját? Jaj, rigók, rigók, azok a rigók, azokkal a sárga csőreikkel, pláne a részeges lovak! Azoktól gerjedek még csak mire! - de ne tovább!

Visszajő a réven, ami elveszett a vámon. Ezt ismételgeted makacsul abban a megátalkodott magadban, amint rovod, már a gönyűi utcákat, cúgos cipődben, amiből leffeg a nyelv, mintha egy másik, talán női cipőt készülne megcsókolni szenvedélyesen. Mire vársz? Miért nem lépsz rá annak a nőnek a lábára, aki a rév óta, vagy talán már a római határkő óta követ téged, bár te nem jártál még arra, de akkor persze nem az, hogy követ, hanem hogy arról jön, arra támadt tennivalója annakelőtte. Talán. Sose fogjuk megtudni. Ennek most fehér köpenye van, a zöld ballonkabát alatt, talán orvos vagy szanitéc vagy asszisztens egy laboratóriumban vagy a helytörténeti múzeum perui régészeti részlegén, ahova éppen igyekszel, hogy bemutasd zoknikkal kitömött ingedet, egy közbenső cserépréteggel. Az is lehet, hogy eléd küldték a repülőhöz - de akkor miért jön mögötted? Valószínűbb, hogy mögéd küldték. Most csak áll, leesett állal, és csodálkozva nézi, hogy te nem a perui gyűjtemény felé kanyarodsz, nehéz is volna arra kanyarodni, ha egyszer szemközt van, egyenest rálátni, ott az a hatalmas istenszobor, perui esőisten, alig fért be az aulába, tetejét először szét kellett verni kalapáccsal, aztán te drótoztad össze, még jó, hogy nem kellett a zoknijaiddal kitömnöd, ráment volna minden zoknid, térdharisnyáidat nem is említve, illetve most már említve, de csupán ennek a mondatnak az erejéig, aztán ennek a tetejét is, mondom, át kellett vinni a Mindennek a Teteje-részlegre, ahol mindennek a teteját gyűjtik egybe. De erre sem mész, pedig erre már akár kanyarodhatnál is, ha ez lenne a rögeszméd, nem pedig a nők társaságábani alvás. Én bezzeg nem aludnék. Le sem hunynám a szemem! De ne lovalljam megint belé magam! Érzem, ahogy elönt a forróság, lázmérőt dugok izzadt hónaljamba, ilyenkor mégsem jó egyedül, jó, hogy velem van a lázmérőm, megölelem, amúgy istenesen, és fürge, kékesszürke lelke végigcsorog az oldalamon. Nem baj, akad itt másik is, azt meg ajkaim közé veszem, sebtében, avatott mozdulattal lepattintom a végit, s tüstént leküldöm a torkomon tartalmát. Higanyízű. Hát te meg, kedves Péterem, hová keveredtél révedezésem alatt? A gót-részlegre indulsz, a limai fazekaddal? Sosem voltál jó történelemből, nem mintha földrajzból jó lettél volna, de a legrosszabb magatartásból voltál, tudniillik rossz voltál, a legrosszabb, amit el tudsz képzelni, ezt bizonyítja számtalan iskolai intőd is, pédául ez: "Fegyelmezetlensége miatt nem győzöm inteni. Én már csak legyintek." Erre a szüleid csak ennyit válaszoltak: "Otthon sem jobb, ezért mi is megintjük. Mi is szeretnénk egy legyintéssel elintézni, de nekünk muszáj vele lakni, hogy nyelné már el Peru!" Ezt ügyesen hamisítottam, igaz? Te közben elhaladtál a fej nélküli Wotan mellett az aulában, az a nő pedig most ér oda. Megáll egy pillanatra a szobornak támaszkodva, összegörnyed, hasát fájlalja, rosszul van, mint ördög a tömjénfüsttől, rejtélyes betegség ez a gótiszony, kevesen élik túl azon kevesek közül, akiket megtámad. Ez a nő talán túléli, egy kicsiny ideig ringassuk még magunkat ebbe az illúzióba, s ezalatt térjünk vissza tehozzád, Péterem, te gótimádó, te idióta, mennyire gyűlöllek a lelkem mélyén, s ez sajátosan elegyül egyfajta furcsa szeretettel, amit viszont nem is érzek irántad, hanem inkább magam iránt, ám annál erősebben, mert a szeretetet és a gyűlöletet csak egy hajszál választja el egymástól, s ez a hajszál voltaképpen csak ez érzések konkrét tárgyainak különbözősége. Te viszont előhúzod sporttáskádból drótolt remekedet, a régészprofesszor csak néz, remegő kezébe veszi, mindjárt elejti, most ejti el, most zuhan, s már le is esett. Milyen szerencsés is, hogy, okulva a tapasztalatból, bebugyoláltad jó előre, s legfeljebb néhány zoknid ütődött kényelmetlenül egymáshoz, de nem zúgolódnak sokáig, régi bútordarabok, nem ez az első fazekuk nekik se, neked se, csak a professzornak igen. Mi tagadás, nem ilyennek képzelte, amikor telefonon olyan érzékletesen leírtad, miután hajmeresztően veszélyes és kockázatos és emberpróbáló viszontagságok árán megszerezted az inka templomból, ahol egy nagy kőgolyó majdnem agyonnyomott. De adott szavát egy régész nem vonhatja vissza, ez különbözteti meg a régészt a szószegőktől, meg hogy zsíros fürtjeit baloldalt választja el, ha tetű volnék, nem unnám el, hogy naphosszat rajta sikoljak szilaj kedvvel, s átadja neked cserébe a gót sasfibulát, amiben ellenértékként megállapodtatok. Magadhoz öleled s távozol, el a nő mellett, aki jószerivel észre sem veszel, s így meg sem győződöl arról, vajon él-e, hal-e. Mire neked a fibula, Péter, ami mi a fene egyáltalán? Én persze tudnám mire használni, de ez már csakugyan maradjon az én titkom, végtére is nem vallomásos regényt írok, vagy mi a szösz?
 
Negyedik rész

Az első rész tartalmából (voltaképpen e kis expozé, röpke bekezdés a második rész, epizód elejére kívánkozna, kívánkozik is szegény, de most már kívánkozhat, talán én nem kívánkozom, nekem nincsenek érzéseim, pláne emberiek ráadásul, feneketlen kéjvágy, mely nem leli tárgyát, hiába vagyok sóvár alanya, kérdem én, inkább magamtól, érdekel is a mások véleménye, olyanoké, akik képesek lennének patáliát csapni azon, hogy magasabb művészi megfontolásokból ezen expozét kifelejtettem a helyiről): el- elakadó lélegzettel hagytam langyos ujjlenyomatokat vadonatúj, ajzón szakavatott írógépem fekete és selymes tapintású billentyűin, a szám kiszáradt, karikák táncoltak a szemem előtt, próbáltam átnézni rajtuk, és ez lett a vége, annak is az eleje.

A tilolt és gerebenezett len vagy kender rostjainak megfonható tömege. Ez volna hát a szösz, ha nem képletesen értettem volna, hogy azután viccesen elmagyarázzam szó szerint. Istenem, Péter, mikbe bele nem viszel engem? De lám, bűntudatosan zsebkendőt halászol elő görbe ujjaiddal nadrágod zsebéből, egy fura zsebszöszt rázol ki belőle - nyilván azért, hogy megvigasztalj és az iménti viccem inkább szellemes átvezetésként hasson. Mióta lettél ilyen figyelmes, mondd? Most mit lebegteted azt az árva szöszt világba? Hagyd a szélnek, hadd vigye, ahová a többi szöszt viszi, amelyek bizonyára már várnak reá, mert a szösz is talál társra, a szöszt is szöszhöz röpíti a szellő, csak engem nem, nekem mire a szösz, bár ha elgondolom, hogy elmatatok finoman, ciróka-marókát játszom egy fiatal szösz szőrén-szálán, akkor megint csak elkanyarodunk a történet mellékszálától. Hagyd hát a szöszt. Jaj, mégse! Óh, késő! Eleresztetted. Ne fuss utána, hallod? Pedig hány titok kulcsa volt e szösz, mióta várta, hogy belecsuszoljon a titok kulcslyukába, és néhány gyors és mohó fordulat után feltáruljon a titok. Mert honnan is származott ez a szösz? Ez a szösz a szabaddrótostótok malmöi páholya három jelvényének elseje, hiszen van még a lösz, meg a csösz, ami voltaképpen halinacsizma, de úgy nem cseng sehogyse egybe a másik kettővel. Voltaképpen a lösz is halinacsizma, a másik halinacsizma, de a szösz az szösz, az tótumfaktum, noha a halinacsizma béléséből származó szösz; az nem fontos, hogy a lösz vagy a csösz béléséből, ilyesmire csak a náladnál lényegesen beavatottabbak ügyelnek. Ám a szél a szösszel együtt elfújta malmöi emlékeidet is, a halott nőt a híd alatt, elszállt véle a gyerekkorod, amikor japáni gyapotföldeken kergettél vattacsomókat, amelyek játékosan libbentek fürge ujjaid elől tova, akkor kaptál rá a drótra, az nem száll el, olyan, akár az írás, te is író vagy a lelked mélyén, csak neked az életed a műved, valóságos kalandregényfüzér, ami veled megesik. Ötéves se voltál... rosszul mondom, ötéves is voltál. De akkor még korántsem, amikor már eldugult lefolyókat tisztítottál dróttal, bezzeg most eltömíted őket titokzatos limai nők nyilvánvaló holttestével, szegény José, szenvedő alanya ő is a változásaidnak. Mert megváltoztál, Péter, ki tagadná, ha én állítom? Régen agilis voltál, ma méla vagy, folyton alszol, vagy ha ébren vagy is, moccanatlan bámulsz órahosszat a kezedben tartott gót sasfibulára, letűnt évszázadok törmelékében vájkál révült lelked, származásod után kutatva. Miközben a nő, akit az aulában hagytál, magához tért a gótiszony első rohamából, de rosszkor jött ficamában felszúrta magát a Wotan-szobor nyolc méter magas lándzsájára, amit azért nem nevezünk pikának vagy dsidának, mert legfeljebb kopja, de inkább lándzsa. Te meg csak állsz a halinacsizmáidban, nézed a sasfibulát, te már nem is moccansz, ha nem moccantalak, hol a régi hév, tekinteteted drótosgótok nyomdokait pásztázza. Csak nem éred fel ésszel, hogy nem ugyanaz drótostót és drótosgót, ezért lapozod közben már izgatottan a polcról még az elébb elemelt fibulakalauzt, s e számodra valójában oly közömbös élmények gerjesztette felindulást csak az csökkenti, hogy mély álomba zuhansz a kalauz lapjai közé elhelyezett álomportól. Most azután bárki azt csinál veled, amit akarok. Bár velem is csinálná valaki egyszer, akit akarok, amit akarok!
 
Ötödik rész

A befejező rész egyik lehetséges tartalmából: kiderül, hogy mi az igazság az eddigi áldozatok elhalálozásának természetessége körül, esetleg az is kiderül, gyilkos-e az az illető, aki áldozatait szedi, vagy ártatlan, és hogy ő-e a tettese a hatodik részben esetleg elkövetendő bestiális tömeggyilkosságnak, vagy csakugyan az Etna vagy a Vezúv újabb kitörése a felelős, vagy pedig csak ő próbálja meg arra terelni a gyanút, vagy pedig ártatlan mégis, ahogy ezt az elébb engedtem sejteni, vagy pedig mégis bűnös, mert a lelkem mélyén nem hagy nyugodni a kétely, mert mit csináljak, szkeptikusnak születtem. Továbbá kiderül, hogy csakugyan Mittagessen-e az, a Svédföldre települt gótfi, aki harminchárom feleségétől származó hetvennégy leányát hősünk nyoszolyájára akarja hajszolni, hogy drótostótvérrel dúsítsa családja szikkatag, aszott véredényeit, hátha jelentős drótosgót dinasztiává növi ki magát, amilyen egykoron volt, mielőtt mondvacsinált botrány miatt kizárták őket örök időkre a malmöi páholyból, csak azért, mert ősapjukról, Abendessenről az egyik téli napforduló alkalmával kiderült, hogy suttyomban beleizzadt a halinacsizmájába, a csöszbe, ahogyan arrafelé nevezik szerintem, és ártatlanságának bizonyítására nem átallt egy szöszt felszippantani, aminél nagyobb sértést elképzelni sem lehet szegényes fantáziával, őszintén szólva a rosseb érti ezt a svéd gesztusnyelvet, például csókolózás helyett a hónaljukat dörzsölik össze, viszont csak hónaljösszedörzsölés helyett csókolóznak, ha ugyan nem a középső két lábujjukkal csipkedik egymás orcáját, vagy már magam sem tudok mit kitalálni, hogy érzékeltessem e fura nacionálkaraktert. Szőkék és magasak, sudárak és büszkék, én meg itt poshadok, ráadásul inkább mokánynak mondanak, s mindennek a tetejébe sunyi vagyok, behízelgő és alamuszi, becsapom a barátaimat, tekintetem nem nyílt, mint a svédeké, hanem zárt, mint az enyém, és sosem használok körömkefét, és már nem vidít fel, csak a celofán zörgése, amikor vetkeznek a baracklekvárok, az ám a gyönyörű, sárgás bőrük tocsog saját levükben és husukban, levikéjükben és husikájukban, nyamnyamnyam, de hagyjuk, első a munka, azután majd behúzom magunk mögött az ajtót, és elszabadul a mennyország.

Nincs mese, Péterünk, csak alszol. Jó, most önhibádon kívül, belátom, de mennyit kellett végre egy ilyen önhibádon kívüli, izgalmas alvásodra várnom? Hopp, most álommal jutalmaz az Ég, látod, megéri tisztességesen viselkedni, bár te nem csináltál semmit. De mit álmodsz, te kósza lélek, te vándordrótostót? Csak nem engem? Én megyek feléd, keresztülhatolva a házak falain, tán álljunk meg egy percre ennél a tisztálkodó hölgynél, késő, hová vonszolsz, Péter? Hát csakugyan ilyen ez a Wotan-szobor? Nahát, egészen hasonlónak álmodtam! Most hová küldesz? Repülő? Én fel nem ülök! Én leszállok! Lima! Peru fővárosa! Itt laknak a fővárosi peruiak, meg albérletben néhány vidéki, gyanús kinézetű mesztic, mint ez a José, aki éppen a szemétledobót próbálja megtisztítani a női holttesttől, azután bosszankodva sétál a lifthez, lemegy vele, és a lenti konténerbe hajítja a csirkecsontot. Mire visszaér, a holttest eltűnt a szemétledobóból. José megörül, nem tudja, hogy még örül meg, mert a holttest valójában nem eltűnt, hanem már megint még nincs ott, hiszen kerge álmodban visszautaztattál az időben, és velem életed az életed, míg te alszol. Megint én vállaljam a nehezét? Ha én hagylak téged aludni, akkor te miért nem hagysz engem? Jó, nem mondom, vágytam egy kis változatosságra, untam a magányt, de ez a nő pisztolyt fog rám, jaj, még menjünk vissza innét kicsit; ne idáig, most megint gyerek vagyok helyetted a japáni gyapotföldeken, szöszt szívok az orrodba, de nem baj, nem látnak a svédek. Most kicsit menjünk előrébb, persze nem akarok dirigálni, elvégre ez a te álmod, nem akarok zsarnokoskodni a sorsod felett, ahogyan te zsarnokoskodsz az enyém felett, beleálmodsz minden szertelenségbe, megcsömörítesz a kalandoktól. Ébredj fel, kérlek, hogy hazamehessek! Ha nem ébredsz fel, veszélyt hozok rád! Kitalálom ezt a Mittagessent, aki nyakadra küldi a lányait, egyelőre még nem tudom, miért, de majd kiderül ez is - persze ez nem ijeszt téged, ezek a lányok. Csakhogy akkor azt is kitalálom, hogy a sasfibuláddal együtt elrabol egy csapat szicíliai, szintén Mittagessen emberei, egyenest az Etna vagy a Vezúv tövébe cipelnek, már amelyik Szicíliában van, nem mintha a szicíliaiak ne mehetnének külföldre, hanem mert úgy érzem, egy szicíliainak mindig hazahúz a szíve. Ah, látom, ez hat, erre felébredsz! Mintegy varázsütésre visszahuppanok az asztalomhoz, pedig annál a hölgynél legalább visszafelé megtorpanhattunk volna egy időre, de itt van nekem az én kis bőrfotelom, majdnem dorombol, amikor simogatom, és a hasára ültet. Te bezzeg még nagyokat prüszkölsz az álomportól, amit ezek a maffiózók szórtak a lapok közé, elélcelődhetnék azon, hogy a könyvek mindig az álmokat rejtik magukba, amire te a magad gyakorlatias eszével annyit mondanál, hogy de nem egy fibulakalauz, amire én persze azt gondolnám, hogy ugyan, szekírozd a nénikédet. Oda is küldhetném a nénikédet a nyakadra, s miután jól kiszekíroztad, visszaadhatnám Teremtőjének a lelkét, a testéről is gondoskodnék valahogyan, kádnyi savba lógatnám, míg el nem unom, de inkább hagyjuk a nénikédet, és lássuk a mi kis valóságunkat itt. Csodálkozva hallgatod az idegen maffiózók karattyolását, és csodálkozva nézel a vulkán tetejére, ahonnan majd csodálkozva fogsz nézni a vulkán kráterébe bele hamarosan, ezt garantálom, te kalandor, te!
 
Hatodik rész

Szeszélyes szemezgetés az előző részek tartalmából (válogatás a kalandregényfűzés eddigi csúcspontjaiból): Nepáli Péter, a sokat megélt és sokat tapasztalt drótostót kővé meredten, legalábbis álmatag közönnyel, elrévedt tekintettel, halálára váltan bámult a titokzatos limai nő pisztolyának csövébe, miközben lapockájának egy jól irányzott moccanatával, mintegy oda sem figyelve leverte a hihetetlen izgalmas kalandjai során megkaparintott, inkább kortárs, mint ősi, de feltétlenül agyag- (legfeljebb némi lösszel keverve, persze nem a svéd szabaddrótostótpáholy önkényes löszértelmezésére gondolunk, hanem arra a löszre, ami ugyanúgy lösz Peruban, ahogyan lösz Gönyűn és a japán gyapotföldeken is, bár ott egy kicsit távolabbi lösz) vázát, amely csaknem ezer, körülbelül húsz, pontosan pedig tizenhét és fél darabra hullott szét, persze voltaképpen a féldarab is darab, csak kisebb, bár a többi sem egyforma nagy, kivéve azt a három egyformát, sőt egyforma nehezet, lemértem őket levélmérlegen, itt vannak az adatok, mennyit dolgoztam a hamisításukkal, hogy úgy nézzen ki, mintha csak úgy siettemben vetettem volna oda egy fecnire, hiába no, olykor a természetesség igényli a legkörmönfontabb raffinériát - például milyen raffináltan kell előcsalogatnom a kis kakukkot az ingaórámból, csak hogy természetes igényeimet kielégíthessem, és mégis elfajzottnak tartanak, és még legkevésbé talán a kakukkok, érzem, ők nem húzódoznának tőlem, ha irgalmatlan drótrugók nem rántanák őket folyvást homályos sufnijaikba, jaj a fránya drótok folyton közénk állnak, vajon nem mindennapi látvány-e (akár Svédországban): két ember, és köztük áll a drót! Szeszélyes, gonosz játékkal az ádáz drótostótok zúzzák ripityomra a világot, mint te, Péter, azt a vázát, és benne engem is (néha vázában érzem magam, főleg olyankor, amilyenkor valami sajátos oknál fogva nárcisznak érzem magam, talán sárgának, bár mindegy, mit hazudok; szomjan senyvedek a szikkadt agyagfalak közt, kövér, zsíros feketeföldről ábrándozom, mely gömbölyded formáival, melyek izgatóan laposak is, és beláthatatlan üregeivel testemhez tapad, és én beleeresztem mohó gyökereimet), összetöritek, csak hogy újra drótozhassátok a saját képetekre, hogy álnokul elhitessétek a világgal, hogy változatlanul ép és egész, szép és szegész (ha ilyen szabadon kezeljük a költői szabadságot, s a szegélyszegőket szegésznek nevezzük, így téve értelmetlenné az előző gondolatot), miközben az már nem egyéb, mint kusza drótgombolyag, amelyet egykor az ördögi doktor, minden drótostót apja, Abendessen kezdett felgombolyítani a Bűn drótmotringjáról, amiről most nem tudjuk, ki tartotta - ez hadd képezze további kutatások tárgyát! Épp egy ilyen, kutricájában poshadó, kedélybeteg és túlérzékeny könyvmolynak való feladat, mint én, aki fiatal ábrándjaim löszét a valóság agyagába tapostam meztelen lábujjakkal, hogy az idő kemencéjében vázává piruljon, amit azután lapockád egy jól irányzott moccanatával, szinte oda sem figyelve roppanni küldj, te sátánfajzat! Mert valamiért, hogy visszatérjek a tulajdonképpeni történethez, csak önmagadon túlmutató szimbolikus jelentőségeddel mindig eltereled a figyelmemet, a Mittagessen cserepeiben akarja megszerezni ezt a bizonyos vázát, fura ez a Mittagessen, kalandregényt is bizonyára folytatásokban olvas, valószínűleg egy korsó sört sem tud egy nyeletre lehörpinteni, van benne valami töredezettség - egyszóval tehát világossá vált a helyzet azon iróniája, hogy Mittagessen lánya, noha épp a váza cserepeiért érkezett messze földről (hiszen úgy limai, ahogyan te vagy én vagy José, akit azonban most hanyagoljunk), mégis épp a váza cseréppé válásának hirtelen halltán kapott szívrohamot, mint Mittagessen másik lánya a repülőn, csak ő mástól; vagy ilyen szívbeteg fajta, van ilyen is, vagy mindenesetre gyanúsak ezek a gyanús halálesetek.

Te meg, Péter, amíg én magyarázlak, kábultan, újra leütve fekszel a vulkán peremén, sarkadhoz kötött kezeddel, lám, most a Mittagessen felbérelte maffiózók a kráterba löknek, csak nehogy meghatódjam a sorsodon! Hej, Péter, Nepáli Péter, most nézhetsz! De persze nem nézel, csak alszol rendületlenül.
 
Hetedik rész

A tartalomismertetés tartalmából: a tartalomismertetés a tartalomismertetés tartalmát tartalmazza teljesen, tökéletesen, nagyszerűen, magyarul.

De szóljunk végre, a rengeteg kitérő után erre is kitérve, a váza tartalmáról is. Temérdek zokni, zokni zokni hátán, kívül már egy ing sem, azt a gönyűi múzeumból való eltávoztodban magadra vetted, a te inged, bár hogy mi volt rajtad addig, tán magad sem tudod, persze mit tudsz te, amit nem tőlem? A zoknijaidat meg, látod, ottfelejtettük. Neked a sasfibulán járt az eszed, nekem azon a bizonyos ex-nőn, ma már az sem más, mint rothadó tetem - tudomisén, hirtelen támadó akut szükségemben, nem mondom, ellakmározgatnék rajta, lennék csak keselyű, vagy még inkább olyan pici kukac, férgecske: nagyon csuklandozva tömném magamba barnuló húsát, tán meg se rágnám, ahogy a keselyűk általában, aki próbált már csőrrel rágni, tudja, mit beszélek; elhiheted, Péter, magamban sokszor átrágtam már ezt, csak úgy dőlt a nyálam, nem győztem nyakalni: Mittagessen söre nem habzik és aranylik úgy. De miről is jutott eszembe mindez? A rothadó lábadról talán, amely harmadnapja hever holtan cipőkriptád gyomrában, kitéve önnön iszamós kipárolgásának? És viszketett-e már talp ennyire? Honnét tudnánk, nem ismerjük a statisztikákat, habár... De nem, most nincs időnk ilyesmire, gondoskodnom kell rólad, nem bírom nézni a szenvedésed, mely nemhogy a halálfélelmet elnyomja benned, de még álmodból is felriaszt. A körülötted zsivalygó szicíliaiakhoz fordulsz tehát, még mielőtt a kráterba löknének még az előző rész végén:

- Bocsánat, uraim, nem adnának egy tiszta zoknit? Me momomam ém me a mámma! - ezt már ők sem értik, eleve rejtély, hogy az előző mondatot hogy értették, világlátott szicíliaiak lehetnek, talán úgy szicíliaiak, ahogyan José limai, vagy te, vagy én, vagy a barátaink; másképp mivel lenne magyarázható (talán csak azzal mással, hogy idegesítette őket a kiabálásod), hogy egy koszos zoknit nyomtak a szádba - lám, ennek szólt hát második felcsattanásod, melyet szabad szájún úgy fogalmaztál volna meg: "Ne koszosat, és ne a számba!" - persze akkor már nem lett volna értelme, mert bizony vannak ilyen lehetetlen mondatokat, amelyek csak érthetetlenségükben találhatnak értelemre. Ne nyögdécselj hát tovább, mert csakugyan megtörtének, ami ugye megtörtént, de te makacs vagy, megátalkodott a hepciáskodásban, most azzal fenyegetőzöl, ha nem adnak tiszta zoknit, a kráterba veted magad. Elbágyaszt a fenyegetőzés, nehéz is a helyzete annak, aki sarkára kötött kézzel, zoknival a szájában fenyeget egy csapat felbőszült szicíliai maffiózót, kénytelen szegény a bilabiális nazálisaira szorítkozni, de éppen ezek (ugyanis hogy maga az "m" betű) viszonylag kevés szitokszó kizárólagos elemei, még magánhangzókkal kobináltukban sem; bár most az egyik szicíliai riadtan elsírja magát, vélhetőleg a "mamma" szó vélt hallatán, bizonyára félt az anyjától, hát igen, a szicíliai anyák vérmesek, nem egyszer elrakják a vásott lurkókat, ha azok rossz fát tesznek a tűzre, csintalankodnak, csibészkednek, megérik a pénzüket, vagy karnyújtásnyira megközelítik lobbanékony asszonyanyjukat.

Te meg hová gurulsz szorgos lökéseik nyomán, Péter, időközben? Persze mit is kérdezlek, hiszen alszol! Lehet, hogy most a kedvemért alszol, hogy rám ne cáfolj, ha már ezzel fejeztem be az előző részt. Hát csak azért ne aludj, mert én azt mondom, nem kellenek a szívességeid, legalábbis az effélék - ellenben egy tufadarabot hozhatnál, azzal bizonyosan kitalálnék valami pajkos játékot, elmatatnék rajta ítéletnapig, persze össze van kötve a kezed, meg alszol is, felejtsd el a kérésemet, mintha meg sem hallottad volna, repülj csak!

Kár, hogy alszol, mert most megnézhetnéd helyettem az Etna (Vezúv?) kráterét, még sosem jártam ott, de már nem is fogok, azt hiszem, az én elhibázott életemben, melyben mit kapok tőled, az én elhibázott hősömtől? - jaj de rossz ez nekem, éget, mint a Pokol tüze. Pokollá tetted az életemet, úgy juttattál jelképesen Pokolra, ahogy téged igazándiból én, most suhansz át a Poklon ugyanis, ül az Ördög, és néz, kapkodja a fejit, jobbjáról lám az apád integet, nem mintha felismerne, nem így szokott meg otthon, hanem tufának néz, és úgy látszik, az ő dolga minden arra suhanó tufának integetni. "Tu es Petrus!" - kiabál, tufának nézett hát csakugyan, semmi kétség! Jaj, ez a Pokol: oh, szörnyű elbeszélni, mi van ottan. Hogy is beszélném el, ha egyrészt nem láthatom, mert alszol (bár költői fantáziám révén, amellyel ezt az egész kalandot kitaláltam, éppen elbeszélhetném), de meg másrészt unok is neked mesélni, aki folyton belealszol.

Kicsapódsz tehát, te ördögfi, megszül a föld, kicsöppensz, mint egy meztelen, sivítozó kismalac, emberbőrben, ruhában, és némán szenderegve, felbukkansz tehát, az általam irányított véletlen sajátságos játékának engedelmeskedőn éppen Mittagessen trópusi villájának úszómedencéjében, hogy kezdetét vegye a víz- és vérbő kaland utolsó fejezete, de úgy kell neked!
 
Nyolcadik rész

Az eddigi, művészileg tudatosan beépített önellentmondások tartalma: kedves olvasóimnak bizonyára feltűnt, hogy figyelmük ébrentartása és ellenőrzése végett időnként meghazudtoltam magamat, például abban, hogy nem is ajz fel úgy a kutyám füle, de minthogy ebben csak éppen most hazudtoltam meg magam, ez senkinek, még a legfigyelmesebbeknek sem tűnhetett fel; bezzeg az, hogy míg a harmadik rész elején Péterem cúgos cipőt visel lábain, addig a negyedik rész végén halinacsizmában pillanthatjuk meg őt, amint jellegzetes lépteivel, melyet mások csak ődöngésnek titulálnak (bár az első rész óta remélhetőleg sokak előtt világossá vált, hogy az inkább bicegés, s pláne álmatag), nyilván szemet szúrt. Persze képletesen értem, valójában eszem ágában nem volt ártani bárki szeme világának, dehogy akarok én ártani, szelíd vagyok, mint a bárány, füvet eszem, szívesen alszom akolban, sűrűn nyiratkozom, és ha eszembe jut a nagy, pedrett szarvú kosok faggyas verejtékszaga... de hagyjuk ezeket a régi álmokat, tizenkét éve megnősültem, boldog vagyok, szépen elszaladt velem is az idő az előző fejezet óta, két gyerekem van, az egyiket Petikének hívják, kis bicebóca, persze nem tehet róla, én rúgtam egyszer térden a vasalt csizmámmal, a térdkalácsát úgy kellett szilánkonként összegyűjteni, néha ma is találunk egyet-egyet a csilláron portörlés közben - olyankor összemosolygunk a feleségemmel, és betsszük Petike skatulyájába, amelyet mindig magánál tart, néha körbekínál a vendégeknek, és pityereg, ha senki nem vesz belőle, fura gyerek, olykor tavaszidőn a mezőn sétálunk, s Petike mélyen az orrába szippantja a pongyola pitypang pangó, pillangó (amennyiben megengedhető a "pillang" ige "szálldos" értelemben vett vagy egyáltalábani használata) pihéit, én nagyot fújok a szájába, inkább, mint hogy az orrát szívja, kifújom a pihét, menjen, ahová akar, nekünk többé nincs hozzá közünk, s ilyenkor rá kell döbbennem: titokban, tudat alatt, reflexszerűen, még mindig a lugasokban lappangva, lopva leselkedő lappok (eddig svédeknek neveztem őket, fittyet hányva e káprázatos lliterációnak, leragadva a fiktív valóság szigorú törvényeinél, de lehet, hogy ezentúl lappoknak fogom nevezni a somban suttyomban, sandán sompolygó svédeket - tetszenek ezek a svédek a különös szokásaikkal együtt) kísértenek. De tetszenek a szicíliaiak is, a szilaj, szurtosan szép szicíliaiak - ez is jólesett! - akik a gönyűi utcán, kihasználva a figyelmetlenségemet (hisz éppen a lázmérőmmel voltam elfoglalva, azután meg higanymérgezéssel feküdtem a kórházban) és kiaknázva azt is, hogy eredetileg a történet egy későbbi fejezetébe találtam ki őket, lerángatták hősöm cúgos cipőjét és zokniját, s mint kutyák a koncaikkal, eltakarodtak, hogy azután egész délután a szöszt vadásszák bennük - zoknit úgy még át nem fésült ember! - kibújtak, bebújtak... de ezt hagyjuk későbbre. Péterem a gönyűi múzeumból szó nélkül kölcsönvette (hah, "kölcsön"! Értik, mire gondolok, ellopta a ganéj, fúj, de utálom, de jó, hogy túlvagyok rajta, de kár, hogy mégsem, nem hagyhattam szó nélkül a Mittegessen trópusi villájában, tizenkét hosszú esztendeje piszkál a szerkesztőm, hogy mégiscsak hetilap az övé, legyek szíves leadni a befejezést, és teremtsek rendet ebben a szerinte kusza ügyben, ráadásul az új szerkezstő, a régi fia - furcsa lap ez, ilyen patriarchálisan öröklődik a szerkesztői cím - sem enegd elmerülnöm hétköznapi örömeimben, írom, írom, rabszolgasors az enyém) az ott talált halinacsizmát, amely a malmöi páholy gót ágától származott ide Gönyűre, de eredetileg talán más céllal. Ám a gót részleg professzorát mi sem zavarta kevésbé, ott sírdogált szegény az asztalánál, képletesen itatta az egereket - valójában méreggel etette őket, mert féltette tőlük a páratlan értékű halinacsizmapárt: a világon egyedülállónak számító löszt és csöszt -, mert saját érzelmi viharai elterelték a figyelmét: ugyanis azt a bizonyos vázát (nevezzük végre végleg végülis végképpen vázának, ha talán lábas is igazából) eljegyzési ajándéknak szánta a limai részleg asszisztensnője, különben Mittagessen lánya, számára, és bizony nem tizenhét és fél összedrótozott cserépdarabról ábrándozott; s aligha vigasztalta volna, hogy választottja közben, a gótiszony egy hirtelen jött rohamában - amely betegség házasságukat amúgy is megkeserítette volna (persze érdekelte is őket, ha az emberekre egyszer rájön a paráználkodhatnék, bagzó állatokká vedlenek vissza) - egy fejetlen Wotan-szobor nyolcméteres lándzsáját fogadta ölébe, amibe bele is halt. Továbbá nem vigasztalta az sem, hogy fertályóra múltán szilaj, szurtosan szép szicíliaiak rontottak szobájába, akik időközben átvizsgálták a zoknit, és az időközben halinacsizmába bújtan elosont Pétert hajkurászták újabb zoknikért - mert ilyenek ezek a szicíliaiak: nem tudják elképzelni, hogy valaki, aki számára a zokni elsősorban is munkaeszköz, csak egyet tartson a lábán három hétig, bár éjente gondosan megszellőztetve -, s amikor Péternek hűlt helyét látták csak a professzor üres tekintetében, áldották az eszüket, hogy előzőleg álomport szórtak a fibulakalauz lapjai közé, amelynek eltűnését nagyobb örömmel nyugtázták, mint a professzor. Erre fel sportból elvették a professzor lábasát (bocsánat: vázáját) is, és távoztak. Így a professzornak végre alkalma nyílt számba vehetni veszteségeit, mondhatni meghökkenni a halinacsizmapár lábakelésén, és méginkább imádott menyasszonya lándzsáról csüggtén a gót részleg bejáratánál, ahová különben sosem merészkedett. Szokatlan kedve kerekedett koponyáját ledobni az emeletről, s lévén hedonista alkat, percig sem tétovázott ezt az örömet megszerezni magának, a takarítónő őszinte bánatára, akiről hely szűke miatt nem szólunk hosszabban. Eközben Péter a nem-szelíd, nem is tisztán esztétikus szicíliaiakkal a vulkán felé tartott, a lábára mintegy bocsánatkérőleg visszaerőszakolt zokniban és cipőben, hogy azután - a már kutyagfuttában ismertetett viszontagságok után - az utánahajított halinacsizmákkal a nyomában megérkezzék tehát Mittagessen trópusi villájába, míg a váza (váza!) tartalmát felfedező szicíliaiak vén korukig kajtatnák a szöszt az újonnan előkerült s még újabban előkerülendő zoknikból - csupa fehér pamutzokni, remek japáni gyapotból! -, ha a Péter feldühítette Ördög megbolygatta vulkán arcukra nem olvasztotta volna a kereés izgalmas arckifejezését, mellesleg tömegkatasztrófát okozva, amiről azonban kielégítően tájékoztatott a napi sajtó is, tehát részletes ismertetését elhagyom, bárminő kár is a statisztikáimért: kor, nem és foglalkozás szerint csoportosítottam a fiktív áldozatokat, feltüntettem még a kedvenc ételüket is, de manapság egy merő rohanás az élet. Ez a magyarázata tehát a látszólagos önellentmondásnak.

Bizony, Péter, korántsem véletlen, hogy a vizen átködölve a bossanova ritmusát vélted hallani! Garden-party van éppen Mittagessennél, a szokásos gyásztor, kicsit már fáradtan gyászolják a házigazda újabb lányát, aki a lima-gönyűi repülőjáraton veszette életét. Gyakoriak e családban az efféle, szívbajhoz vagy más szervi eltorzuláshoz kapcsolódó betegségek - gyenge a vér, na! Beposhadt a régóta tartó belterjes tenyészet révén. Hiszen Mittagessen első felesége a nővére volt, ki apja özvegye lévén lehetett akár anyja is, halála óta pedig - szívroham végzett vele? vagy a guta ütötte meg? ezeket mindig keverem - Mittagessen saját lányait veszi feleségül, nemzve velük sorban újabb leányokat, akik, félő, minthogy fivérük nem született, ha nem kerülnek apjuknál idejekorán sorra, pártában maradnak.

Éppen akkor bukkansz fel, amikor a hangulatot megint feldobja egy újabb gyásztávirat Gönyűről, s így neked sem örülnek annyira, mint szoktak volt régen - akkor egyszer, amikor a drótoddal kitisztítottad a medence lefolyóját, s egyáltalán minden ház körüli drótosmunkát elvégeztél. Mittagessen azóta él drótok között és azóta rí a szösze után. Ültél ugyanis a verandán, rajnai bort hörpölgettél, már akkor keverted a gótot a tóttal, míg Mittagessen a páncélszekrényében rendezgette a családi ereklyéket (néhány verejtékcsöpp Abendessen lábáról gyémántfoglalatban, néhány rózsaszirom, ki tudja, miért, egy sörnyitó - és a szösz!), midőn egy kósza léghuzam, feltehetően a takarítónő hanyagsága következtében (akit azután ezért száműztek a gönyűi múzeumba) felkapta a szöszt, a verandára sodorta, ahol a hintaszékben éppen mély lélegzetvételre dűltél hátra (miközben Mittagessen a hangokból ítélve azt hitte, a medence lefolyóját tisztítod, negyedszer azon a nyári délutánon), a szösz beszippant az orrodba, s ingerelni kezdte a nyálkahártyádat (nem mondom, egy szösszel magam is szívesen elingerkednék a nyálkahártyámon, de nem mondom. Nem mintha bármi furcsa lenne ebben, de a feleségem nem értené - a feleségem, röstellem bevallani, még a kakukkomat is elzavarta, dehát a családi béke és boldogság ára a sok keserves lemondás.), előveszed a zsebkendődet, s orrod gazdag zsákmányát beléfújod, majd zsebregyűröd, egyiket a másikba csomagolva. Csodálkozón pillantasz a végsőkig izgatott Mittagessenre, aki tévedésből egy szőnyegbolyhot üldöz az angolkertben, ami csak neki van a környéken, és most ő sem boldog vele. Csak hirtelen eltávoztod ébreszt maj benne gyanút, holott te csupán azon sértődtél meg, hogy váltig nem volt hajlandó téged, egy drótostótot, drótosgótnak elismerni - hiába, mindigis volt benned valami idegenbe vágyódás, valami másság utáni tébolyult áhítozás.

És ismét összefuttok, mint nyál a számban, régente. Mittagessen mosolyog rád, mint apa a tékozló fiára, valaki másnak a. Szelíden kérdi: - Hol a szöszöm? Eréllyel ismételi: - Hol a szöszöm? Szívet tépően ordítja, nyakon ragadva hevében: - Hol a szöszöm? Lábadhoz borul - lám, ő is a zoknidra gyanakszik! - és sikoltozva zokog. Ekkor ébredsz rá, hogy Gönyűn, egyszerű és mindennapos zsebszösznek vélve, szelek gondjára bíztad, keresse meg szösztestvéreit, és lehetőség szerint lépjen velük vérfertőző nászra, te kujon, te! Persze mindezt tudtára is adod, amilyen tapintatos fiú vagy. Mittagessen nem kel fel a földről, mit keresne ő már a levegőben, a szösze oda; ő inkább szemeit különféle irányokba forgatja, mellkasi bőrét-szőrét markolássza szegye táján, habot pökik, meg is hal, egyszerre felhagyva mindezzel. Rád meg csak mered a sok nő, majd' hetven, te meg ott állsz, előhúzod a sasfibulát, ami valahogyan a belső zsebedben maradt a fibulakalauzzal együtt, a lányok meghajlanak gótságod tudományos evidenciáinak láttán, meg ki is vannak éhezve, úgy értem, szexuálisan, és mélyet sóhajtok. Valóra vált tehát legmerészebb álmod: a drótosgót dinasztia fejévé leendesz - de ne feledd, uralmad csalásodon és hazug ábrándjaidon alapul s ennélfogva ingatag, nem olyan megállapodott, nyugodt boldogság, mint az enyém, aki már lemondtam a kalandról, le rólad, békén éldegélek, nevelem a Petikémet, néha elkél neki egy pofon, gyakran több, és szép az élet, zeng az ének, hejehuja, dáridó! Az újabb csirkecsonttal érkező José pedig elkeseredetten találja meg újra a női tetemet a szemétledobóban, ráébred, hogy csak annakelőtte nem volt ott, csalódik abban a hitében, hogy az idő minden sebet begyógyít, s minekutána e csalódása szükségszerűen örök marad, nem hal meg vidáman, de nem ám!