A passzív apaszív (Pályi András)
Némi késéssel került ugyan a recenzens kezébe a Győrei-Schlachtovszky szerzőpáros vagy inkább a szerzőpáros neve alatt publikáló Pitymalló Kesely "öt eredeti drámát" tartalmazó (kiemelés nem tőlük, illetve nem tőle, P. A.), rém szórakoztató kötete, de ez a késés, mint látni fogjuk, recenziónk szempontjából jól kamatoztatható. Már ha egyáltalán megfelelően tájékozódom a nevek és álnevek szerény, de annál átláthatatlanabb labirintusában. Magam részéről ugyanis úgy vélem, Győrei Zsolt, akit fentebb Szép Ernő-szakértőként volt módunk méltatni, s aki a Színház- és Filmművészeti Egyetem adjunktusa, amint "Pitymalló Kesely hivatalos oldala" megadja, kettejük közül alighanem az ötlet és a konstrukció, míg Schlachtovszky Csaba inkább az ötlet és az invenció embere. Lehet persze másképp is, például, hogy közös énjükben ötlet, invenció és konstrukció egyszerre születik, mint minden eredeti műveket létrehozó drámaíróban, ez esetben csak az a kérdés, miért szerepel két név ama egy műve felett?
Mindenesetre tény, hogy Győrei és Schlachtovszky, akarom mondani, Pitymalló Kesely azokban az években lépett színre, amelyek minden bizonnyal a posztmodern aranykoraként kerülnek be a színháztörténetbe. Ez a kor magától értetődően a szerzői önazonosságot játékosan és a maga relativitásában szemlélte - más, korábban kanonikus értékként kezelt faktorokhoz hasonlóan, amilyen az egyéniség, a stílus, a mű szuverenitása és ökológiája -, abban a szent meggyőződésben, hogy az egész világirodalom puszta nyersanyag minden egyes születő műhöz. Azaz azt és annyit merítünk Aiszkhüloszból, Shakespeare-ből vagy Vörösmartyból, amit és amennyit akarunk, s azt úgy és annyira gyúrjuk át, ahogy az új mű szükségletei kívánják. Hasonlóan egyébként ahhoz, ahogy maga Aiszkhülosz vagy Shakespeare is tette (Vörösmarty nem, de ez épp a korlátait mutatja, ami akár kellő okulással témánk is lehet).
Anélkül azonban, hogy relativizálni akarnánk a posztmodern kor eljövetelét, amely egész gondolkodásmódunkat mondhatni megváltó módon relativizálta, felvethető - akár a XX. századi avantgárd analógiájára -, hogy az igazi alkotó ezúttal is nem eleve szkeptikus-e, azaz meztelen, még ha magára is ölti a hívő maszkját. A recenzens blaszfém alkat, nem hisz a rajongóknak (hívőknek), még ha azok úgy tartják is, a modernitás alkonya után immár az idők végezetéig a posztmodern égisze alatt fogunk élni és alkotni. És ha mégse? - kérdi, és sanda pillantással figyeli, amint lassan, így szokott ez történni, elfogy a hívő sereg. Itt lép be a fentebb említett időtényező; ekkor derül ki ugyanis, mit ér a mű. Profán kifejezéssel, ezt úgy mondhatnám, hogy a posztmodern divatja múltán Győrei Zsolt és Schlachtovszky Csaba játékos-csúfondáros darabjai is mérlegre tehetők. S mi tagadás, jön a meglepetés. Az Aiszkhülosz-Racine-O'Neill-persziflázs Danaidákról vagy a Bem apót, Petőfit, Kossuthot álruhába öltöztető Otello-variációról (Bem, a debreceni gács) ugyanúgy kiderül, mint a Szép Ernő-i modorra (is) hajazó Passzív apaszívről, hogy ízig-vérig mai drámák, mai apák és mai fiak lázas csatáitól és e csaták fonák tanulságaitól hangosak. Ami mit sem vesz le vígjátéki élükből. Hisz a legjobb komédiák, rég tudtuk ezt, csak elfelejtettük, szublimált tragédiák. Hozzásegítenek sorsunk elfogadásához. Amiről a posztmodern jegyében már-már hajlamosak lettünk volna elhinni, hogy nem is létezik.
Pályi András
ÉS, 51 évf. 03. szám, KRITIKA rovat
|