Nyelvi játékok

H. Nagy Péter írása
(a kötet bemutatójaként elhangzott az Írók Boltjában, 1998 novemberében; megjelent a Szép literatúrai ajándék 1998/4-1999/1. számában)

A JAK füzetek sorozatának idei egyik meglepetése Győrei Zsolt és Schlachtovszky Csaba közös kötetének kiadása. Eme affirmatív kijelentést legalább három tényező konstellációja támaszthatja alá. Egyrészt arra kell utalnunk, hogy a fiatal irodalom megjelentetésére létrejött sorozat – sokunk örömére – immáron színműveket tartalmazó kiadvánnyal is büszkélkedhet. Másrészt ez azért lehet így, mert a jelenkori színház és dráma – e kötet tanúsága szerint – olyan kezdeményezéseket is magában foglal, melyek kifejezetten a kortárs fiatal alkotók orientációit reprezentálja (ez talán természetes is). Harmadrészt – és tulajdonképpen ez a legfontosabb – e két tényező mellett ki kell emelnünk a kötet egyenletesen magas színvonalát. E trialógus utóbb említett tagjára koncentrálva a továbbiakban a művek megalkotottságáról ejtenék néhány szót.
A Rostáltatás a magtárban négy színpadi mű szövegét tartalmazza (Brontë-k – lápi idill két napban; Táncsics: a legszentebb Mihál – szóbeszéd négy negyedben; Ludovicus – ideális nemzettörténeti dráma 2 részben; Bolygó király – alapmű egy felvonásban) jegyzetekkel, szómagyarázatokkal ellátva. S itt máris egy problémára szeretnék utalni: nem árt hangsúlyozni, hogy mind a négy darab alapvetően színpadra készült, vagyis a nyelv performativitására, illetve identikusan sohasem megismételhető vizuális kontextusára épül. Ebből következik, hogy dramatikus szövegek olvasásakor különös jelentőségre tesz szert a retorikai alakzatok hanggal való felruházása. A párbeszédek dinamikája ezek szerint nem függetleníthető a vokalitás differenciaképző teljesítményétől. A kötetben helyet kapott négy színmű egyik közös vonása éppen az, hogy a nyelvi széthangzások a közvetlen kijelentések olyan potencialitását szabadítja fel, mely a nézőpontok sokszorozódását készíti elő (a legkülönfélébb szófordulatoktól az alliterációkig, anagrammákig terjedő skálán).
Az ilyen értelemben vett perspektívamozgásoknak természetesen a darabok jelképzésében is fellelhetők megfelelői. Mindenekelőtt a szerepcserék, álarcok stb. funkcióira érdemes gondolnunk. Mind a négy színmű egyik központi eleme a maszkok cserélődése és az ebből következő identitásváltás játékának többszörös permutációja. Éppen ezért ezt az eljárást inkább átmaszkírozásnak lehetne nevezni. Ide tartozhat pl. a Brontë-kban a nemi szerepek folyamatos átírása, a Táncsics: a legszentebb Mihálban a spionszerep tükröztetése vagy a Táncsicsalak identitásának rögzítetlensége, a Ludovicusban a történelmi szerepek újraosztásának „logikája”, vagy a Bolygó királyban a színészszerep duplikációja. A darabok felépítésének egyik igen nagy erénye e szerepek kivitelezhetőségének reflexiójában rejlik. Úgy is fogalmazhatnánk: e színművek alakjai az általuk képviselt, a rájuk ruházott szerepek határainak eltörölhetőségét tapasztalják meg különböző perspektívák felől. Kiváló példája ez annak, hogy valamely figura miként dezorientálódik a róla szóló diszkurzusok világában.
Kétségtelen, hogy ezen eljárások az irónia igen összetett képleteit képesek mozgósítani. Természetesen itt nem feltétlenül a helyzetkomikum forrásaira kell gondolnunk, hanem inkább – a fentiek értelmében – azokra a nyelvi játékokra, melyek a szerepek összeolvasásakor kapnak hangsúlyt. A darabok megalkotottságában rendkívül fontosak az attribútumcserék és az inverz helyzetek inszcenírozásai, illetve az állóképek egy-egy retorikai alakzat mentén való kiterjesztései. Az egymásba montírozott szólamok ironikus olvashatóságára hadd idézzem egyik kedvenc részletemet: a Brontë-k zárlatának leleplező jelenetét:

EMÍLIA (összeomolva) Férfi vagyok! Egész életemben becsaptál!
APA Ne beszélj szörnyűségeket, kisleányom! Mert nem az teszi tisztátalanná az embert, ami bemegy a száján, hanem ami kijön a száján, az teszi tisztátalanná az embert, nem pedig ami bemegy a száján, teszi az az embert tisztátalanná, hanem az embert tisztátalanná az teszi, ami a száján kijön, nem pedig ami... (közben el)
EMÍLIA (nagyon köhög) Anna, talán férfi vagy te is!
ANNA (magabiztosan) Ugyan! Ezzel a szakállal?
EMÍLIA Én is ezt hittem! De férfiak vagyunk! És ez a hazug élet fosztott meg mindörökre a Láptól! (lassan meghal)

E részlet retorikai felépítésében több olyan komponens is szerepet kap, mely az egyértelműsítés ellenében játszatja ki a párbeszédeket. Sőt az is kérdéses, hogy az apa szólama válaszként olvasható-e Emília felkiáltásaira (ha igen, akkor a hazugságot szituálja); avagy eltéríti, kisiklatja a vád irányát (ebben az esetben a részlet biblikus és szexuális konnotációja nyilvánvaló). Ugyanakkor e kijelentés a nyelvre magára is utalhat, hiszen a hang allegóriájaként is értelmezhető.
Az imént vázolt összefüggésekhez még két – fontosnak tűnő – szerkezeti sajátosságot tennék hozzá. Egyrészt a színművek kompozíciójában kardinális szerephez jut a párhuzamok funkciója, a párbeszédekben megképződő maszkok kiterjesztése. Példa lehet erre a Bolygó király szituációja: a színész szólamába beépülő Bánk bán idézetsor, vagy a jeleneten végigvonuló Illés-hasonlat. Ezek szerint a darab több olyan szerepet konstruál, melyek összeolvasása egyben relativálhatóságukat is jelzi. Vagyis e láncolatban a színész szerepe a Katona darab felől defigurálja a prófétaszerepet, azaz a kompozíció magára a szerepre mint jelölőre irányíthatja a figyelmet. Másrészt e színművekben szintén megkerülhetetlen pozíciókat létesít a különböző szövegek utáni nyomozás (pl. a Brontë-kban a regények, a Ludovicusban a kódex, Táncsics elveszett nyelvészeti munkája, a Bolygó király című regény, Szuper naplója stb.). Ebből következik, hogy a darabokban kiemelt szerephez jut az értelmezés kérdése, a torzítástól a kommentáron át a szimulakrumig. Mindezek alapján elmondhatjuk, hogy a Rostáltatás a magtárban alkotásai kompozíció és dekompozíció játékának rendkívül differenciált (és szórakoztató) aktualizációit hajtja végre. Emellett e darabok szcenikája felvillantja a történelem újrakonstruálásának lehetőségét is, a teátrális nyelv azon dimenzióján keresztül, mely a reáliák illúziójának színrevitelét kérdőjelezi meg.
No de – a szerzői jegyzet egy megállapítását parafrazeálva – természetesen nem volt és nem is lehet célunk „a bólintójánosok és a bértapsoncok uszályában evickélni”; éppen ezért zárásképpen annyit mondanék: e kötet által nyitott horizont a komikum olyan komponenseit szabadítja fel, melyek hozzájárulhatnak a repertoárok újrahasznosításának kérdéséhez és a színházi normatívák átrendezéséhez.