Részlet Tarján Tamás A paródiától a paródiáig c. tanulmányából (Bárka, 2003/5.)

Győrei Zsolt és Schlachtovszky Csaba Rostáltatás a magtárban (1998) című színműgyűjteménye – melynek bizonyos alakjait vagy darabjait ők maguk játszották színpadon – nyert folytatást a Bem, a debreceni gács című Othello-paródiában (Színház, 2002. július.

A Pitymalló Kesely társulat, melynek a neve is alighanem parodisztikus, jelenleg felolvasó-színpadi műsoron tartja a Bem…-et.) A névjátékoktól, a névparodikumtól jön lendületbe a szöveg (Kossuth – Sokuth, Széchenyi – Csészényi, Rodrigo – Torda Rigó stb.), s ezen az alapon olyan remek fragmentumok keletkezhetnek, mint: „A nemzetnek csak egy Sokuthja van” (a biztonság kedvéért: egy sok-útja). Nem a shakespeare-i előzmény követése, nem is az előzmény mind fenegyerekesebb negligálása ragad meg a drámában.

Győreiék 1849-re, egy heroikus – illetve heroikusságban parodizált – bukáspillanatra helyezik a kiagyalt magyar Erzsébet-kor megkésett regnálását, másfelől a shakespeare-i világalkotást messze fölébe emelik a tényleges történelemmenetnek. Ebből – az abszurd dráma maradék eszközeivel és a bravúros nyelvjátékkal megtámogatva – olyan kritikai modell jön létre, amelyet hasonló radikálissággal valószínűleg egyetlen groteszk, történelemkritikai színművünk sem tudott megalkotni.

A Bem…-nél figyelhető meg, hogy bár a paródia leválik az alapműről (lásd például Desdemona sorsát, halálát), és leválik a parodizálásról is, nem meri megtenni, hogy ne villantsa fel az Othello kvázi valamennyi alapelemét, alapjelenetét, főszereplőjét. Ettől az új darab, a „hamisított” „Othello” irdatlanul hosszú. A terjedelmi probléma a Szittya- Szótyárt is kísérti, és A test angyalánál is szóba kellett hoznunk. Mindhárom példaművünk esetében a paródiától elkapott „betegség” a túlnyújtottság. Lényege szerint nem paródiának mondtuk mindhármat. Paródia-kezdeményeikről a kvantitás ellentmondásai árulkodnak (mint rengeteg paródiánál. Karinthy első Így írtok tijében főleg a világirodalmi paródiák bántóan terjengősek).