Tisztelt Hölgyeim és Uraim,

A Pitymalló Kesely, azaz a Győrei–Schlachtovszky páros eddigi színpadi produkciói nagy népszerűségre tettek szert a színház és színműkedvelők körében. Első kötetük talán legjobb darabját, a Brontë-kat nemrég sikerrel mutatták be a Spinoza-házban, ahol a szerzőpáros egyéb darabjait is megtekintheti a Tisztelt Közönség. Persze a színpadi siker a drámaíró, vagy drámaírók számára nem lehet elegendő, hiszen egy darab minőségének másik fokmérője az, ha a néző után az olvasót is képes magávalragadni. Különösen igaz ez a vígjátékok és paródiák esetében, melyek olvasásakor tisztán a darab humora jut érvényre, s nem egy lehetséges kiváló színészi alakítás.
Pontosan ezért merem ajánlani Győrei Zsolt és Schlachtovszky Csaba köteteit azoknak is, akiknek már volt szerencséjük látni előadást a szerzők műveiből. A szerzők első kötete a JAK Füzetek sorozatban, a Kijárat Kiadó gondozásában 1998-ban jelent meg, Rostáltatás a magtárban címmel. A kötet különböző irodalmi és történelmi személyek, események megidézésére is törekszik, természetesen kiforgatva, új kontextusba helyezve azokat. A szerzők humora itt elsősorban a karakterek megrajzolásában bontakozik ki: a szakállas férfiakká váló írónők, vagy a „Legrégibb nyelv: a magyar” című világra szóló értekezését író Táncsics garantáltan nevetésre ingerel minden olvasót.

A JAK–L’Harmattan Kiadó által a közelmúltban megjelentetett A passzív apaszív szintén kiváló humorú, rendkívül szórakoztató mű. Bár időnkén találkozni lehet olyan véleményekkel, melyek komolytalannak találják a könnyed műfajú, nevettető irodalmat, nyilvánvalóak a szerzőpáros munkáinak érdemei: a paródiák ugyanis nem egyszerűen átírják a műveket, hanem eközben ráirányítják a figyelmet értékeikre, stílusuk sajátosságaira. Megkockáztatom, a Pitymalló Kesely képes olyan nehezen befogadható műveket is elfogadtatni, vagy megszerettetni, mint például Vörösmarty Mihály drámái.

A kötet nyitódarabja A Danaidák tetralógia, mely az alcím szerint „tragikus trilógia szatírjátékkal”: idézve az ókori görög színjátszás hagyományait E trilógia különböző részei más-más modorban kerülnek bemutatásra: Az ostromlottak Aiszkhülosz, A kútrajárók Racin, Az áldozathozók O’Neill, a szatírjáték, vagyis A kárhozók a posztmodern stílust idézi. Láthatóan a szerzőket itt nem elsősorban a cselekmény, vagy a karakterek átformálása, hanem a nyelvi humor kiaknázása érdekelte. Rendkívül szellemes szóviccek, szójátékok és rímek teszik élvezetessé ezeket a darabokat. Hogy egy leplezetlenül szubjektív megjegyzést is megengedjek magamnak, engem különösen egy Aiszkhülosz modorában kreált bölcsesség fogott meg: „Bolond lyukból a holnap fújhat bölcs szelet.” Természetesen fogalmam sincs, hogy ez pontosan mit jelent, de jól hangzik, s ez is egyike az irodalom varázsának.

A négy paródia közül talán az utolsó kettő sikerült a legjobban. Az áldozathozók hűen adja vissza az amerikai drámaíró stílusát, mind a cselekmény, mind a karakterek szintjén. A szerzőknek kiválóan sikerült megragadni azokat a jegyeket, melyek félreismerhetetlenül jellemzik az O’Neill-drámákat: ilyen például a fent-lent szimbolika, mely gyakran fordul elő az amerikai író műveiben (gondoljunk csak a Mannon–ház lépcsőire), a pszichologizálás, a bonyolult és titkos családi kapcsolatok, az álmodozó, „súlytalan” férfifőhősök, stb. Emellett a darab frappánsan és tömören válaszol meg egy kérdést, melyen már annyi filozófus, esztéta, rendező és színháztörténész törte a fejét: mi a színész, s mi a színészmesterség lényege? Nos a válasz pofonegyszerű: a színész az, aki úgy csinál, mintha nem színész lenne és ez mindenkinek tetszik.

Az áldozathozók tehát dicséri a szerzők stílusérzékét, s ez fokozottan igaz a posztmodorban írott szatírjátékra. A posztmodern drámairodalmat meghatározó kísérletek közül a szerzőpáros elsősorban kettőt parodizál: teret kap itt is színház határainak lebontása, az a metamorfózis, mely a művészet elveszíti magaskultúraként ismert kitüntetett pozícióját, s összekeveredik a kultúra más elemeivel. A kárhozók egy tv-show díszletei között játszódik, ahol Próteusz műsorvezetőként, vagy inkább showman-ként hergeli az ily módon szereplővé vált közönséget (hasonló megoldást láthatunk Tasnádi István Nexxxt című darabjában, melyben szintén egy tv-show keretei között idézi meg Az amerikai pszicho és a Gépnarancs szereplőit). Másrészt Próteusz beszéde valójában értelmetlen szóözön, ahol elsősorban szójátékok és alliterációk válnak dominánssá, (csakúgy, mint Caryl Churchill Iglicének esetében), s a nyelv a kommunikáció eszköze helyett önműködő, a referencialitást felemésztő mechanizmussá válik.

A kötet címadó darabja, A passzív apaszív egy színmű megírásának nehézségeit tárja fel. Az írást több tényező is megnehezíti: először is adva van egy írógép, mely nem képes leütni a „p” betűt, másodszor ennek a darabnak a feladata az lenne, hogy egy némi szépséghibával küszködő lányt elindítson a színészi pályán. Bár a szerzők ezt a művet nem egy adott drámaíró modorában írták, nekem időnként Molnár Ferenc stílusa idéződött fel. A színház a színházban, játék a játékban konstrukció, valamint a gyors, pergő dialógusok, szellemes replikák miatt érezheti ezt a hasonlóságot az olvasó. Különösen a szívtelen apa, Csongor esetében lehet ez igaz, akit tömör, cinikus ám rendkívül szellemes válaszai miatt a darab legeredetibb karakterének érzek.
A Bem, a debreceni gács nem csak Shakespeare Othellójának, hanem e mű magyarításainak, valamint Petőfi egyes verseinek paródiája. E „magyarított szomorújáték” azt a 18-19. századi törekvést nevetteti ki, mely a külhoni költők műveit magyar közegbe próbálták átültetni, ezáltal közelebb hozva a magyar közönség számára. Így válhatnak Bem, Petőfi, sőt, Sokuth Alajos és Csészényi Esteván alakjában más történelmi személyek is a dráma szereplőivé. A magyarítások persze legtöbbször a tragédiák végét is átírták, s ennek megfelelően a Pitymalló Kesely produkciója is happy end-del, vagy legalábbis valami affélével végződik (Desdemona-Etelka ugyan meghal, ám Othelló-Bem a mű végén elhatározza, hogy elfogadja a felajánlott pasai állást). A paródia legfőbb humorát ismét a szerzők kiváló stílusérzéke biztosítja, rendkívül szellemesek a különböző Shakespeare-sorok átiratai („imádkoztál-e?” helyett például „rimánkodtál-e?”). Az előbbi darabokhoz képest újdonság – már, ha lineálisan olvassuk a kötetet –, hogy itt nemcsak kanonikus irodalmi művek átírásával találkozunk, hanem időnként ismert Petőfi-versek új kontextusban történő megjelenítésével is. E szövegjáték során garantált, hogy az olvasó képe teljesen átértékelődik a nagy magyar költőről, hiszen például a Nemzeti dal, vagy a János vitéz egyes sorai az eltérő szövegkörnyezetben új, meglepő jelentésre tesznek szert.

A Leukokitoszisz- család szereplői között két ismerős névre bukkanhatunk: az egyik Prokrusztész, a rabszolga, a másik Leukipposz a házifilozófus. Persze az irodalomszerető közönség számára talán az első szereplő könnyebben beazonosítható: ő lenne az a mitológiai útonálló, aki a nála megszállókat ágyához mérve megrövidítette, vagy megnyújtotta. Ha esetleg a házifilozófussal kapcsolatban nincsenek ilyen részletes információink, a szöveg készségesen kiegészíti ismereteinket:

Dénes: Nocsak! Netán ön az a milétoszi származású görög filozófus, aki az időszámításunk előtti ötödik században él, és akit az ókori atomelmélet megalapítójaként tisztelnek, és aki a ión természetfilozófia és az eleai logika összeegyeztetésére tett kísérletet?
Leukipposz: Igen, előfordult….

Egy mitológiai és egy valós, pozitív adatokkal látszólag hitelesíthető figura összecsapásának lehetünk tanúi, miközben a paródia természetesen összezavarja azt az olvasói stratégiát, mely a nevekhez kapcsolható előzetes információk alapján akarná értelmezni a művet. Emellett a szerzők parodizálják a filozófusi létet is, hiszen Leukipposz valójában olyan ingyenélő, aki abban a megtiszteltetésben akarná részesíteni Leukokitoszisz Gál családját, hogy beköltözik hozzájuk, náluk eszik, iszik és alszik, és természetesen ennek fejében egész nap semmit sem csinál. Az ebből származó helyzetkomikum, valamint a családfő és a filozófus beszélgetése különösen jól sikerült darabként jellemzi a paródiát.

A bevezetőben említettem, hogy a Győrei–Schlachtovszky szerzőpáros paródiái képesek megszerettetni az olvasóval Vörösmarty drámáit. Ennek ellenére úgy gondolom A rom nehezebben befogadható, zsúfoltabb paródia az előzőeknél. Egyrészt a romantikus, veretes nyelvezet, másrészt a talán túl sok szöveg egyszerre történő mozgatása fárasztóbbá, nehezen követhetővé teszi a darabot. Ugyanakkor a remek forma és stílusérzék, a Vörösmarty szövegeinek ötletes átírása a kötet utolsó művét is az átlag fölé emeli.
Végezetül: A passzív apaszív darabonként is, kötetként is szórakoztató igényes olvasmány, mindenképp helye van a kultúrát kedvelő közönség polcán.

Köszönöm a figyelmet!

Seress Ákos