Pitymallás a rostáltatásban

Manapság, amikor még az olyan prominens alakok, mint Tandori vagy Parti Nagy is újfajta nézőpontot vesznek fel a nyelvközpontúság kérdésének megítélésében, a szöveg színháza továbbra is erősen tartja magát. A kilencvenes évek megkésett hóbortjáról van szó, melynek lényege, hogy a darabban jobbára nem történik semmi, a drámaírók érdekes dialógokat és monológokat írnak, a színészek elmondják ezeket, és a közönségnek vagy tetszik, vagy nem. A szerzők ráadásul kötelességüknek érzik, hogy műveikbe minél nagyobb (nem ritkán teoretikus, esetleg kultúr- vagy történeti) tudásanyagot préseljenek be. Ez a színház esetében azért szerencsétlenebb vállalkozás, mint az irodalomban (ahol némelyek hasonlóan magas műveltségeszménynek hódolva ontják műveiket), mert az otthoni olvasáshoz rendelkezésre áll a házi bibliotéka, magára valamit is adó, jobb érzésű könyvmoly ma már az olvasófotel mellett, a keze ügyében helyezi el a lexikonos polcot, a nézőtéren azonban nem állnak rendelkezésre a legfontosabb kézikönyvek. Újságokból értesülhetünk arról, hogy egyes önkormányzatok összevont kulturális központokat hoznak létre: egy épületben helyezik el az idősek otthonát, a konferencia-központot, a mozit, a színházat és a bibliotékát, lehetőséget adva korunk Vörösmartyjainak, hogy egy népszerű matinéelőadásról, regionális területfejlesztési seregszemléről, netán örmény táncházról írják meg a maguk Gondolatok a könyvtárbanjait. A polgármesteri hivatalok ugyan forráshiánnyal (így kell mondani, hogy nincs pénz) és racionalizálással (értsd: nem szabad nyakra-főre költekezni) indokolják az integrációt (egy újabb népszerű közigazgatási kifejezés), melynek égisze alatt egyesülnek a művészeti ágak, de mi már tudjuk, hogy a háttérben („Könyvet a nézőtérre!” szlogen jegyében) a szövegszínház térhódítása áll.

Az akciódús teátrumot kedvelő néző talán ezért fogadhatja némi kétkedéssel a Pitymalló Kesely kétszemélyes színpadán megjelenő ambiciózus szerzők, Győrei Zsolt és Schlachtovszky Csaba bemutatkozását. A leendő dramaturg Győrei és dallamos nevű társa (egyébként irodalomtörténész-jelölt) saját műveiket vezetik elő, melyek közül négyet Rostáltatás a magtárban cím alatt tettek hozzáférhetővé könyv formájában is. A drámák kivétel nélkül kultúr-, illetve történeti témájúak – idézve a frappáns fülszövegből (amely mögött leginkább a szerzőpáros sejthető) –: "egyikük a Nagy Lajos trónja körüli viszályt idézi meg [Ludovicus, ideális nemzettörténeti dráma 2 részben], másikuk a Brontë-család borús hétköznapjait eleveníti fel [Brontë-k, lápi idill két napban], harmadikuk a magyar vándorszínészet alkonyára vet reflektorfényt [Bolygó király, alapmű egy felvonásban], negyedikük Táncsics Mihály látszólag békés aggkorát hánytorgatja fel [Táncsics: a legszentebb Mihál, szóbeszéd négy negyedben]." Ám e darabok cselekménye alig, vagy egyáltalán nem egyezik meg az iskolában szerzett ismeretekkel. A valós históriai tények más megvilágításban nyernek értelmet, nem egy esetben bizonyításra szoruló oknyomozó fejtegetések alapján: a Brontë-lányok, Sarolta, Anna és Emília valójában férfiak, és egymás regényeit írják, Táncsics inkogintóban, szakáll nélkül tér haza hosszú bujdosás után, „a legszentebb Mihál” után kutakodó ügynöknek adja ki, majd leplezi le magát, Nagy Lajos pedig kis híján túléli a halála utáni „Interregnumot”.

A torz történelmi paraboláknak legalább akkora hagyománya van, mint a "tényszerűséghez" többé-kevésbé hűen ragaszkodó adaptációknak, már amennyiben bármilyen utókor képes lehet múltjának objektív feldolgozására, és szükség van erre egyáltalán. A Rostáltatás darabjaiban (lehet, hogy éppen ezért) nem a históriáé a főszerep. A kor, amelyben játszódnak, jobbára keretül szolgál a történésekhez, a szereplők megnyilvánulásaihoz. Akik, mint a fülszöveg ismét találóan állapítja meg, „rögeszmések”, „kóros beszédkényszer jellemzi őket, mindegyikük a maga módján művész, egyszeri rögeszméjének remeklő ötvöse, aki nem hajlandó másikuk közönségévé válni”. Ezek a megrögzöttségek adják a színpadi beszéd dramaturgiai fonalát, s formálják élő figurákká a színpadon kóválygó alakokat. Táncsics gondolatai állandóan a szakálla, a rá uszított ügynökök, a kávé és tudományos munkái – köztük a darab címéhez hasonló A legrégibb nyelv: a magyar – körül forognak, Figuráné lételeme a borbélykodás, a színház és a kicsapongás, Prokota főkertész a virágokkal van elfoglalva [Táncsics], Radákovich Vas Gereben felkutatására, Szuper Károly pedig a vándorszínészetre és az adomázásra tette fel az életét [Bolygó király]. Kínos ugyanakkor, hogy a beszédkényszer mintha nem csupán a szereplőkön hatalmasodna el, hanem a szerzőkön is. Brilliáns, sziporkázó fordulatok után igen lapos megoldások következnek, a nyelvi játékokban gazdag szövegelés könynyen erőltetettségbe fullad. (Például a Ludovicus első felvonásának második jelenete igencsak hónaljszagúra sikeredett.) A darabokra ráfért volna a szigorúbb szerkesztés, néhol húzás, másutt pedig kiegészítés. Ez utóbbi szükségességét a meglehetősen szűkszavú (leginkább a színen lévő szereplők feltüntetésében, illetve néhány, gyakran következetlenül használt ’ki’ és ’be’ alkalmazásában kimerülő) instrukciók esetében érezhetni leginkább, amelyeket az élő előadásban a szerzők bizonyára pótolnak, már amennyiben felolvasás esetén szükség van erre. A direkt szerzői kommentár – a jelek szerint – nagyban hozzájárulhat a színművek „szövegesüléséhez”, ha az irodalmi páston nem derül fény a színpadtechnikai hiányosságokra.

Mind dramaturgiailag, mind szövegében – a később rádióra is alkalmazott – Bolygó király tűnik a kötet legkidolgozottabb írásának. A Nemzeti Színház öltözőjében búslakodó vándorszínész, Szuper Károly és a Vas Gerebent megszállottan követő gazdasági írnok, Radákovich Bódog kettőse köré a márciusi forradalom forgataga varázsol hátteret, miközben hőseink tudomást sem vesznek a „történelemről”. „[Jókai és Petőfi a] feje tetejére játszadozták az egész várost! Megőrjítették a nyomdászokat meg a színházbarátokat! És játszadoztak velem is, az én tüzemmel – azon sütötték meg a pecsenyéjüket!” – fakad ki Szuper, nem tudván napirendre térni pesti debütálásának kudarca fölött. Egy napra hagy fel a vándorkomédiás élettel, hogy beugorjon a (járványban) megsántult Bartha helyére az ünnepi Bánk bán előadáson, ám a feltüzelt közönség otthagyja a nézőteret, mielőtt még színpadra állhatna. Radákovich pedig azzal kénytelen szembesülni, hogy éveken át Szupert követte városról városra az iskolai bizonyítványait eltulajdonító Vas Gereben helyett, akiről azt hiszi, hogy vándorszínész. Két kóborló alak, akik nem ismerik fel, hogy minden megváltozott körülöttük. Új szemlélet és értékrend váltotta fel a régit, ők maguk pedig képtelenek a változásra. A múlt adomákban él tovább, míg a történetek kommentárjai már az ismeretlen jelen felől szólalnak meg. A „vándorszínészet alkonya” egyben a városi, úgymond polgári életforma meghonosodását jelenti, és ez az a szituáció, amelyben hőseink nem találják helyüket.

Szövegdrámák vagy sem, a Rostáltatás darabjait el tudom képzelni színpadon. Még ha a dialógok és monológok a csevegésnek tűnnek is, kitűnően alkalmazzák a hagyományos dramaturgiai eszköztárat, s ha fel kell tennünk azt a kérdést, hogy ment-e a beszéd által a cselekmény elébb, azt kell mondanunk, hogy de még menynyire. S ahogy a szereplők megszólaltatják (stilisztikailag és nyelvileg kitűnően megszerkesztett) szólamaikat, valódi karakterekként elevenednek meg a virtuális deszkákon. A magam részéről sürgetném a további pitymallást a rostáltatásban.