A fiatal szerzőpáros munkái egyedi stílus képviselnek napjaink drámairodalmában. A divatos irányzatokkal, a látványos akciók egyre nagyobb mértékű igényével szemben eldugott szegleteit csiklandozzák fel agytekervényeinknek: a nyelvközpontúság, a szavak, mondatok mágiája, a retorikai tobzódás, a körmondatok és halmozások féktelen öröme jellemzi írásaikat. Szövegeik olyan hatalmas áradatként hömpölyögnek felénk, hogy mindaddig a legszívesebben távoltartanánk magunkat a mondatok eme tömegétől, amíg rá nem jövünk arra, hogy hogyan lubickoljunk benne, hogyan élvezzük az utolsó mássalhangzóig. A szavak azonban csak kéjjel alkalmazott eszközei egy egységes világ megteremtésének, amelyben minden úgy tűnik elénk, mintha az elvarázsolt kastély görbe tükreiben látnánk viszont a valóság szeletkéit. Az általuk alkotott helyzetek kivétel nélkül a realitás agyafúrt fricskái, ahol a normalitás épp olyan idegen az ábrázolt valóságtól, mint a lápi kikerics a penészgombától. Ennek a görbetükörben mutatott világnak a szereplői pedig többnyire nem a hagyományos, drámai értelemben vett jellemek, csupán egy-egy tulajdonság, vagy egy-egy eszme eltúlzott, ám groteszkül kicsinyes képviselői, akik mániákusan hajtogatják a magukét, igazi identitásukat azonban sosem találják meg a saját maguknak kialakított szerepekben.

Címe és szereplőinek neve alapján a Brontë-kat akár szorgos filológiai munkával készült irodalomtörténeti drámának is elkönyvelhetnénk. Hiteles életrajzi elem azonban csupán annyi szerepel a darabban, hogy a Brontë nővérek hárman voltak, és apjuk protestáns lelkész volt, és hiteles irodalomtörténeti utalást sem találhatunk benne az Üvöltő szelek főhősének, Heathcliffnek említésén kívül.

Valójában maguk a Brontë nővérek sem hitelesek. (És valójában nem is nővérek...) Regényeik stílusa és hangulata alapján önkényesen megalkotott figurák, akik egy-egy világnézet képviselői: Emília a vadromantikáé, Sarolta a szigorú realizmusé, Anna pedig az áhitatos önfeláldozásé. E három alapvető létszemlélet jut el a végpontig, az ember által elérhető legtökéletesebb stádiumig, egyszersmind a kudarcig.

Brontë tiszteletes a tételes vallásosság csődjét képviseli, aki a hermetikusan zárt környezetben elfojtott szexualitása, beteges prüdériája és bűntudata következtében lányként neveli fel három fiát. A három fivér dramaturgiai párhuzamaként ölt férfi létére női ruhát Heger, a külvilág – a normalitáshoz a többieknél cseppet sem közelebb álló – szükségszerű képviselője; ám míg ő maga megjátssza a nőt, a Brontë-nővérek a maguk természetes férfi mivoltában élik nőként az életüket. És vajon nem számít-e többet az öltözék és a neveltetés, mint az, hogy a borosta mindenképpen nő?

Ruttkay Zsófia