Szakállas hímző nők köre 

A Pitymalló Kesely újabb produkcióját február végén mutatták be a Spinozában. A Brontë nővérekről szóló színmű (idill) helyszíne a yorkshire-i láp egy magányos majorja, ahol a szigorú puritán apa a világtól elzárva tartja lányait, akik különféle ábrándokat kergetnek szabadulásuk reményében. 

Drámakedvelők és színházba járók körében régóta kedvelt társulat a Pitymalló Kesely formáció, amelyet Győrei Zsolt és Schlachtovszky Csaba szerzőpáros alkot. A Spinoza-ház ad otthont kacagtató darabjaiknak, melyekből éppen négy is fut mostanság: a régóta nagy sikerrel játszott Legénytoll zenés irodalmi kabaré, a Hacsak és Sejó (ahol a szerzőpáros színészként is alakít), A kuplékirály című bohózat, valamint e kritika tárgyát is képző Brontëk című színpadi mű, melynek premierjét és azt követő előadását is volt szerencsém megtekinteni.
 
A Brontëk eredetileg 1992-ben íródott, ősbemutatója Szegeden a JATE Klubban zajlott 1993-ban. Nyomtatott formában először a JATEPress kiadásában látott napvilágot, majd Ruttkay Zsófia bevezetőjével a Théleme folyóirat 1998. nyári számában. Végül a szerzőpáros első (önálló – vagy többszerzős könyv esetén: saját?) kötetének [Rostáltatás a magtárban, JAK Füzetek 101., Budapest, JAK-Kijárat, 1998, második, egészen friss megjelenésű drámakötetük szintén a JAK Füzetek sorozatban jelent meg A passzív apaszív címmel 2005 novemberében] nyitódarabjaként került az olvasók elé. A hagyományokhoz híven a darab színpadra állítását ezúttal is a szerzők instruálták – Rákóczy Anita dramaturgiai segédletével, a szerepeket a Színművészeti Főiskola Ascher Tamás–Novák Eszter vezette harmadéves osztályának öt színinövendéke alakítja.

Bár a Brontë névhez korábban a borzongató unalmat társítottam, a Pitymalló Kesely drámáját olvasva, majd látva revideálni kényszerültem viszonyomat e névhez. A kacagtató vígjáték ugyan nem serkent Charlotte és Anne, neadjisten Emily további regényeinek elolvasására, de messzemenően méltányolni késztet az angol irodalmi romantikából zsákmányolt alakok késői interpretációit.
 
A színmű (idill) helyszíne a yorkshire-i láp egy magányos majorja, ahol a szigorú puritán apa a világtól elzárva tartja lányait, akik különféle ábrándokat kergetnek szabadulásuk reményében. Míg Anna a Táncsiccsal való levelezést és az önsanyargatás eszméjét dicsőíti, Sarolta a férjhez menést fontolgatja, Emília pedig a láp férfierőt próbáló legyőzését vizionálja. És ha már férfierő, az apa erőfeszítései legnagyobbrészt a saját lányaival való vérfertőzés bűnének elkerülésére irányulnak (ezzel együtt persze vágyainak leküzdésére is), miközben ezek a lányok férfiak, méghozzá szakállas, megtermett férfiak, akik titokban az apa által nem vizslatott fehérneműjükre hímzik regényeiket. E bizarr szituáció, mely egyszerre mozgósítja a Brontë nővérek életrajzi adatainak ismeretét, illetve regényeiknek szövegvilágát (talán még A három nővér is bevonható pretextusként), a nemi identitás, a biológiai és a szociokulturális nemiség problémaköreinek megannyi illusztris példájává válhat a gender studies képviselőinek pennáján, mindezt megfejelve a brüsszeli iskolaigazgató, Monsieur Heger alakjával, aki Sarolta kegyeiért epedve, női ruhában férkőzik a család közelébe.

„A dráma talán legparodisztikusabb jelentései a nemi identitás felől generálódnak […] A Brontëk egyik lehetséges interpretációja szerint tehát a dráma a posztstrukturalista queer-elméletek által preferált, a rögzült nemi identitásokat kijátszó és megkérdőjelező, Annamarie Jagose szóhasználatával »normativitásellenes pozíció« játékának fenntartásában érdekelt a szexualitás területén.” (Németh Zoltán: Posztmodern magyar drámák. In: A széttartás alakzatai Pozsony, Kalligram, 2004, 106-110. o.)

Természetesen nemcsak filológiára és a szexuális identitás kérdésére érzékeny(ebb) olvasók számára nyújt élvezetet a darab, hiszen nyelvi humora, jelenetezése más kontextusokhoz kötve is rendkívül szórakoztató lehet. Hogy mást ne mondjak, a színreviteléből adódóan is.

A színrevitel azonban nem is olyan könnyű feladat, ha a stúdió- vagy kamaraszínházi körülmények és feltételek erősen korlátozzák a megvalósítás minőségét. A Spinoza 15 négyzetméteres dobogója és körülbelül e terület kétszeresével bíró nézőtere egyszerre teszi közelivé a játéktér szereplőit (nézőt és színészt), ugyanakkor ez a közelség fullasztóvá is válhat. A premieren ennek jó példáját adta egy légszomjjal küszködő hölgy, aki legyőzendő baját kifelé araszolt a széksorok között szembetalálkozva az itt közlekedő Emíliát alakító színésszel, aki szerepe szerint a lápból mászik ki éppen. A darab nem szakadt meg, bár a hölgy pár lépés után még a nézőtéren elalélt. (Öncenzúra Emília, a láp és a hölgy találkozása témakörének további vicces taglalása tárgyában.) A nem megoldható problémák körébe tartozik, hogy a harmadik sortól hátrafelé gyakorlatilag nem látható, ami a színpad deszkáktól számított hatvan centiméterének magassága alatt játszódik, kivéve, ha az ember a karzaton foglalt helyet. A Brontëkban Anna több ízben a zongora alatt kuksol, belőle semmi nem látszik, vagy Emília lápból való kimászása után az Annával és az apával való földközeli huzakodás is csak a frontvonalban (és a karzaton) ülők számára hozzáférhető.

Díszlet és eszközkészlet tekintetében is puritán a darab: egy zongora, melyben az elhunyt anya maradványai lapulhatnak, illetve szekrény feladatokat is ellát, egy asztalka, három szék középen, egy luftballon, egy műbéka (Emília lápi kedvence – fontos és mulatságos motívum, hogy a darab végén Emília döglöttbéka-pózba merevedik az asztalon kiterülve), egy biblia, amit az apa lóbál folyamatosan. A jelmezek is egyszerűek, de nagyon találékonyak: a „lányok” ruházata ugyanolyan, fekete anyagból felső és szoknya, plusz fehér kötény, az apa figurája (szerintem a darab legjobb alakítása) a puritán prédikátornak és a kornak megfelelő, de leginkább – talán a színész alkata miatt – Lugosi Bélára emlékeztet, amire a zongora (mint koporsó) mozgatása, illetve az éjszakai bejövetel során konkrét utalást is érzek, M. Heger cselédlány öltözete a nagymamának beöltözött farkast idézi.

A színészek jól használják a rendelkezésükre álló (szűk) teret, de mozdulataik kevésbé fontosak a mimikájuk és hanghordozásuk mellett. Az abnormalitás, a komikum távolságtartását nyelvileg közvetítő gesztusokat komolyan kell eljátszaniuk, egyszerre kell debilnek és a debilt alakítónak lenniük.

A nyomtatott mintegy 25 oldalas szöveg kb. egy órában elevenedik meg a színpadon egy percre sem unalmasan. A keretes szerkezetet Táncsics Annához intézett levelének felolvasása biztosítja, jelölve a játék idődimenzióját, mely a levél keltezéséből derül ki: 1848. március 14. (Táncsics egyébként csak látszólag „csizma az asztalon”, a szerzők más darabjai, például a Táncsics: A legszentebb Mihál, alapján szívükhöz közelálló figura.) Külön meg kell említenem azt a dramaturgiai ötletet, miszerint a két nap határát jelző intermezzóban a színészek King’s Singerhez hasonló vokálozással (lalalázással) nevettetik meg a közönséget, akik egy idő múlva már-már hajlanának arra, hogy beszálljanak a kórusba. A paródia gesztusa ez is.

Könnyed, mulattató darab, remek szórakozást nyújtó színészi játékkal.

Rácz I. Péter