- ideális nemzettörténeti dráma 2 részben -

Személyek:

NAGY LAJOS király
ERZSÉBET, Lajos felesége
MÁRIA, Lajos leánya
ZSIGMOND, Mária férje
KÁROLY, Lajos külhoni rokona
BOGUMIL, bíboros
GARA MIKLÓS, nádor
BOGYISZLÓ, főkamarás
EFRÉM, szerpap
SIRATÓASSZONYOK

történik 1382-ben

 
Első felvonás

Első szín
(Hálószoba. Lajos bent fekszik az ágyán.)

LAJOS: "Jaj, érzem, közel a halál. Ah, igen! Mint ernyednek el zsibbadó tagjaim, mint homályosul drága képed, mint távolodnak tőlem a világ dolgai, és lassan-lassan minden feketeségbe fordul!" Legalább ma hadd haljak meg siratóasszonyok nélkül!
ERZSÉBET: Szó sem lehet róla! Folytasd szépen!
LAJOS: Csak ma! Holnap jöhetnek, meg holnapután is, egész életemben, csak ma ne! Hadd legyen ez az utolsó kívánságom!
ERZSÉBET: Ne akarj visszaélni a szeretetemmel! Megint jössz a végeérhetetlen utolsó kívánságaiddal! Aztán ne kulcsoljuk össze a kezedet sem, aztán... az ám, hol a rézpénz, amit a nyelvedre tettem? Megint lenyelted?
LAJOS: Naná ! A siratóasszonyoknak adtam!
ERZSÉBET: Ne légy közönséges. Tudom, hogy lenyelted.
LAJOS: Miért, mit csináltam volna vele? Lassan a kincstárnok átköltözhetne a számba, őrizni a hasam.
ERZSÉBET: Hát bűn, hogy nem sajnálom rád a pénzt? Nézd meg ezeket a gyertyákat! A legkiválóbb minőségű, illatos halotti gyertyák, színtiszta viaszból! Minden éjjel négy elfogy! Miért nem fújod el, mielőtt leégnek?
LAJOS: Mert nekem nem fáj, ha a lábujjamra csöppen a forró viasz!
ERZSÉBET: No persze, a leprád!
LAJOS: No persze.
ERZSÉBET: Nem veszett el újabb lábujjad?
LAJOS: Nem. Megvan mind a nyolc.
ERZSÉBET: Már rég potyogniuk kéne. Nem gondolod, hogy megelőzésül...
LAJOS: Nem. Két lábujjamat lemetélted. Ezt sosem bocsátom meg neked.
ERZSÉBET: Megakadályoztam a fertőzés terjedését.
LAJOS: Szörnyű lett volna, ha arra a két lábujjamra is átterjed a fertőzés.
ERZSÉBET: Múlt éjjel Bogyiszlóról is bebizonyosodott, hogy leprás.
LAJOS: Ezért sántít? És nem telhetik el egy este úgy, hogy nem halok meg? Emlékszel, amikor fiatal házasok voltunk, se szeri, se száma nem volt, hogy nem haltam meg!
ERZSÉBET: Késő van. Lássunk hozzá a szertartás érdemi részéhez.
LAJOS: De ma nincs kedvem.
ERZSÉBET: Mindig ez a nyafogás!
LAJOS: "Jaj istenem, meghalok, Úristen, rögtön elszáll belőlem a lélek!"
ERZSÉBET: "Ne halj meg, Lajos!"
LAJOS: Ahogy tetszik.
ERZSÉBET: Nem ez jön! Ez nem jön! Ennyit nem bírsz megtenni értem! Ezt a néhány mondatot tanulnád meg!
LAJOS: Az én állapotomban?
ERZSÉBET: Nem kérek az örökös kifogásaidból. Nem-akarásnak nem-nyögés a vége. Tessék nyögni!
LAJOS: Essünk túl rajta. "Jaj istenem, meghalok, Úristen, rögtön elszáll belőlem a lélek!"
ERZSÉBET: "Ne halj meg, Lajos!"
LAJOS: "De, nincs mit tenni. A halál fagyos keze markolássza a szívemet." Jegyzem meg, ez a szívmarkolászás kissé bárgyún veszi ki magát.
ERZSÉBET: Legalább a halálod legyen királyi, ha már olyan cudarul éltél!
LAJOS: Csak nem a hódításaimat csepülöd megint? Talán nem foglaltam el Bodont? Nem kényszerítettem talán a havasalföldi vajdát a magyar fennhatóság elismerésére? És kérdezd csak meg Bogyiszlótól, mi mindent csináltam még!
ERZSÉBET: Hallgass el és beszélj!
LAJOS: Jaj, szó sem lehet róla, szólít a vég!
ERZSÉBET: Mondjad! Legalább onnan, hogy: "Királynője országomnak és szívemnek, Te gyönyörű kezeidbe helyezem birodalmam sorsát, igazgasd bölcs belátásod szerint!"
LAJOS: Nem, nem, nincs időm, meg kell halnom.
ERZSÉBET: Addig meg nem halsz, amíg el nem mondod!
LAJOS: De meghalok! De még hogy’ meghalok! Mint a pinty, úgy meghalok! Az Isten nem támaszt fel! Legfeljebb egy vánkos, és az is csak a fejemet!
ERZSÉBET: Nem lehetsz ilyen aljas!
LAJOS: De! Ilyen aljas leszek! És hallgasd, mik az utolsó szavaim: “Nem akarok siratóasszonyokat! Nem akarok siratóasszonyokat!”
ERZSÉBET: Mondd szépen az igazi utolsó szavaidat!
LAJOS: Akkor nem hívod be őket?
ERZSÉBET: Hát hogyne hívnám! Legalább én tudjam a kötelességem! (kifelé) Jöjjenek a siratóasszonyok!
SIRATÓK: (be)Meghalt népünk nagy királya
   Bőgni gyűlünk mink köréje
   Födi Halál maskarája
   Nem fekszik a macska rája
ERZSÉBET: Álljatok meg! Lajos, mi van veled? Miért hörögsz ilyen közönségesen?
LAJOS: Meghalok, Erzsébet. Ez már nem a főpróba, ez már az előadás.
ERZSÉBET: Hogyan?
LAJOS: Nem vagy járatos színházi szakkifejezésekben. Tudod egyáltalán, mi az a retardáció?
ERZSÉBET: Nem. Micsoda?
LAJOS: Mindegy.
ERZSÉBET: Mi mindegy? Mit motyogsz itt összevissza? Nem így szoktál te meghalni! Jaj, hol az udvar? Sosincs itt az udvar, amikor egyszer szükség lenne rá! (el)
LAJOS: Amúgy sem szeretem ezt az éneket.
SIRATÓK: Tudunk másikat is!
   Ünnepeljük most királynénk
   Özvegyen is szép királynénk
   Királynál is szebb királynénk
   Bölcsebb nincsen senki -rálynénk
LAJOS: (míg a Siratóasszonyok énekelnek) Ettől tartottam. Most idecsődíti az udvart. Hogy mennyi hülyéből áll ez az udvar! Erzsébet csak az egyik. És ráadásul az a sok másik! Bogumilt meg egyenesen utálom. Jó, tudom, hogy nem bogumil, de ha bogumil volna, akkor sem utálhatnám jobban. Megkísérlek aludni egy szemhunyásnyit.

Második szín
(Voltak. Be Mária, Zsigmond, Erzsébet, Gara, Bogumil, Bogyiszló
és a siratóasszonyok.)

ERZSÉBET: Meghalt! De most valahogy valóban! Mely közönségesen! Hörgött, mint egy paraszt! Hát kihez mentem én hozzá, kérdem tőletek? Kire áldoztam fiatalságom eddigi éveit? Ej, de keserves ez nekem! Ne fojtsam vissza többé könnyeim! Sírjatok, siratóasszonyok! Az ő füle örökre betapasztatott a sötétség agyagával! Jajveszékeljetek!
SIRATÓK:    Ha már heverészed ágyad,
    Halál leve részed - áldjad! (a jelenet alatt végig)
GARA: De ez most tényleg az igazi, Erzsébet? Mert ugyan imádom ezeket az éjszakai ünnepségeket nap mint nap, meg kedélyes itt botorkálni a vaksötétben...
UDVAR: (helyesel) Igen, nagyon kellemes. Meghitt. A nádornak megint igaza van. Bizony nagyon kedélyes. Én is majdnem elestem.
GARA: Menjünk aludni, ahogy két órája terveztük.
ZSIGMOND: Feleség néni, vigyél aludni!
MÁRIA: Viszlek, Zsigmike, csak légy egy kis türelemmel! Egyszer mindenkinek meg kell halnia.
BOGUMIL: Hát hogy egyszer, az még rendben is volna. Ó, Ludovicus, nem zavar, hogy itt minden éjjel handabandázunk? (Lajos tovább alszik) Nocsak, nem válaszolsz! Mi ütött beléd?
ERZSÉBET: Hát halott! Ne beszélgess vele!
BOGUMIL: (Lajoshoz) Olyankor ered meg a nyelved. Legalábbis rendszerint.
ERZSÉBET: Ne beszélgess vele, azt mondtam! Meghalt az én Lajosom!
ZSIGMOND: Jaj, feleség néni, úgy unatkozom!
MÁRIA: Zsigmike, maradj csöndben egy kicsit! Megígérem, hogy én is csöndben fogok unatkozni a te apád ravatalánál.
ERZSÉBET: Istenem, meghalt! Valaki kulcsolja össze a kezét!
GARA: Én aztán hozzá nem nyúlok. Hiányzik is nekem a ragály!
BOGUMIL: Bogyiszló amúgy is leprás.
BOGYISZLÓ: Tényleg leprás volnék?
BOGUMIL: Valami oka csak van, hogy Erzsébet levágta a lábujjaidat. (Lajos álmában összekulcsolja a kezét) Összekulcsolta a kezét!
ERZSÉBET: Szegény halottnak még a kezeit is magának kell összekulcsolnia! Micsoda udvar ez!
GARA: Nekem elég ebből! Milyen dolog ez, hogy visszaéltek a hiszékenységemmel? Úgy beleéltem magam a halálába! Könyörgöm, valaki mondja meg, de igaz lelkére, hogy meghalt-e vagy nem!
ZSIGMOND: Én meghaltam! Igaz lelkemre.
MÁRIA: De ő hazudik.
GARA: Haha! Milyen leleményes egy gyerek! Hogy nincs, aki megnevelje!
MÁRIA: Miféle gyerek? Zsigmond felnőtt férfi! Lehetne-e különben a férjem?
GARA: Senki? Senki jelentkező ezen a férfin kívül? Csak engem érdekel, hogy ezúttal is él-e drága halottunk? Túllehetnénk már a legrosszabbon: az időtlen várakozáson.
BOGYISZLÓ:  Fáj a lábujjam. Jobban, mint amíg megvolt.
ERZSÉBET: Értsetek szót! Vége! Az utolsó szavait sem volt képes kipréselni a száján!
UDVAR: Még azokat se? Akkor az utolsóelőttieket mondta utoljára? Csúnya egy halál. Így egyszercsak, nahát! Az ember haldoklik, aztán ez a vége!
BOGUMIL: De ha tényleg meghalt, akkor ez az utolsó éjszakai körmenet!
ERZSÉBET: Igen!
GARA: Akkor éjjel alvás lesz! Kezdve a holnapon.
ERZSÉBET: Igen!
MÁRIA: Elárvulok!
ERZSÉBET: Igen!
BOGYISZLÓ: Lehet egy lengyel is leprás?
ERZSÉBET: Igen!
BOGYISZLÓ: Tartottam ettől. De ideje visszatérnünk a szertartás szokott rendjéhez. "Tisztelt Gyászoló Közönség, hallgassátok mindannyiunk szeretett aranyanyját, a megtört szívű özvegy királynét, a sírig hű hitvest, akinek gyönyörű kezeibe helyezte királyunk birodalma sorsát, hogy igazgassa bölcs belátása szerint!"
ERZSÉBET: Nem helyezte a cudar! Úgy halt meg, ahogy élt! Volt szíve ezt tenni velem! Kellett is ez nekem! Engedjetek, hadd fájlaljam a bánatom! (el)
BOGYISZLÓ: Hova megy? Akkor ez most igazi Interregnum? Fel is írhatom?
UDVAR: (Lajos köré gyűlnek) Az, hát! Elmaradt a szertartás! Ha Lajos megérhette volna! Szegény Lajos! Ahogy így megnézem... Akárha aludna csupán... Hideg a keze. Üveges a tekintete. Be van rekedve, márhogy tréfálok, hehe. Hehe. Ez a híres lengyel humor? Akkor? Mire várunk? A feltámadásra? Vagy tapsra netán? (elfelé)
ZSIGMOND: (Udvar után ordít) Én is halott vagyok! Én is halott vagyok! (Lajos felriad)
MÁRIA: De ő hazudik.
LAJOS: De én nem. Én aludnám.
UDVAR: (elvonulóban már nem hallják Lajost, kivéve Bogumilt) Hát ezt nem hittem volna. Hogy éppen ma este. Vagy éppen bármikor. Vagy éppen ő. (el, Bogumil visszajön)
BOGUMIL: Te élsz, Lajos? Hát ezért tudtad összekulcsolni a kezedet?
LAJOS: Te csak ne szólj hozzám, Bogumil. Ha van valaki, akit utálok ebben az udvarban, hát te vagy az egyik. Aludni pedig hagyjál most.
BOGUMIL: Akkor hozom is a térképet. És viszem is a siratóasszonyokat. (indul a Siratóasszonyokkal)
LAJOS: Köszönöm, Bogumil, ez utóbbit. Maguknak meg itt a nyálas rézpénzük, hogy pecsételné le örökre az ajkukat! Na, gyere, álom, ölelj át! (elfújja a gyertyát)

Harmadik szín
(Végig vaksötét. Lajos. Be Károly bizonytalanul)

KÁROLY: Elnézést a kései zavarásért. Azt hiszem, eltévedtem.
LAJOS: De milyen kellemetlen is ez! Jó éjszakát.
KÁROLY: Nem akarna esetleg útba igazítani?
LAJOS: Épp csak kevésbé, mint aludni.
KÁROLY: És... maga a várhoz tartozik?
LAJOS: Fogjuk rám. Én vagyok itt az alvó. Ez afféle helyi sajátosság: minden hálószobához tartozik egy alvó. Itt én vagyok. Olyanok vagyunk, mint az alkóv, csak alvók. De most így nem tudom ellátni a feladatom!
KÁROLY: Helyi sajátosság? Rém érdekes. Tulajdonképpen én éppen ilyesmiket, rusztikus népi hagyományokat, egzotikus tradíciókat, miegymást vagyok keresendő tanulmányozni. Ilyesmit hajkurászom, ahogy azt mondják némely vidéken, itt-ott. Szóval... ön idevalósi?
LAJOS: Nem. Csak gondoltam, eltréfálódom, míg kisiet. Hová is készül?
KÁROLY: Valami világosabb helyet keresek a közelben. Tud olyat?
LAJOS: Néhány óra járásnyira.
KÁROLY: Merre?
LAJOS: Körbe-körbe, amíg pitymallani nem kezd.
KÁROLY: Ugyanis olvasni szeretnék.
LAJOS: Olvasson bízvást, barátom. Jó éjszakát!
KÁROLY: Ön nem olvas?
LAJOS: Honnan veszi, hogy nem olvasok? Maga a sötétben is lát?
KÁROLY: Nem. De éltem a gyanúperrel, hogy ön sem, már ha megengedi, hogy ilyen ízesen fejezzem ki magam.
LAJOS: Kérem, traktáljon rogyásig! Én addig a sötétben olvasok, barátom.
KÁROLY: De furcsa! Lám, igaz a mondás: ahány ház, annyi szokás! És akkor hogy látja a kódexet?
LAJOS: Nem bámulok én kódexet olvasás közben. Ha olvasok, akkor olvasok.
KÁROLY: Akkor mit olvas?
LAJOS: Én... én csak úgy magamnak. És csak úgy magamban, ha ért engem.
KÁROLY: Hüvelyezem, amit mond. És mondja csak, tényleg látni errefelé bogumilokat?
BOGUMIL: (közben be, ordítva) Én nem vagyok bogumil! Az apám volt bogumil!
KÁROLY: Úristen! Mi ez?
LAJOS: Ez Bogumil. De rögtön kimegy.
KÁROLY: Egy bogumil?
BOGUMIL: Én nem vagyok bogumil. Az apám volt bogumil.
KÁROLY: Nem bogumil bogumil? De milyen emberi hangja van!
LAJOS: Megítélés kérdése. Különben csak a neve Bogumil.
KÁROLY: Nem nézhetném meg? Még sosem láttam bogumilt.
BOGUMIL: Én nem vagyok bogumil!
LAJOS: Nem így az apja. Gyertyát pedig nem gyújtunk. Majd besüt a nap.
KÁROLY: De az csak reggel.
LAJOS: Milyen ismerős errefelé, barátom.
KÁROLY: És mit eszik egy bogumil?
BOGUMIL: Olyan magadfajtát, ostyában.
LAJOS: Hát akkor szép álmokat mindnyájunknak. Síri csöndre vágyom. Ugyanis halott vagyok.
KÁROLY: (döbbenten) Halott? Akkor hogyan beszél?
BOGUMIL: Miért, azt hiszed, a kezét mi kulcsoltuk össze?
LAJOS: Hadd nyugodjam békében!
KÁROLY: Úristen! Élőhalott! Egy bogumillal!
BOGUMIL: Nem neked való hely ez.
LAJOS: Hallgasson Bogumilra.
KÁROLY: Csak ne bántsanak, kérem, én már megyek is. Itt se vagyok! (el, utána csönd)

Negyedik szín
(Voltak, vaksötét.)

LAJOS: Te is kimentél, Bogumil?
BOGUMIL: Nem. Én még bejöttem az imént.
LAJOS: Akkor már itt se légy.
BOGUMIL: Nem sürget semmi. Ludovicus! Választottam másik nevet!
LAJOS: Másik órát nem tudtál volna választani?
BOGUMIL: Azt mondtad, nem jó a Celesztin.
LAJOS: Miért, neked tetszik?
BOGUMIL: Már nem annyira. Hanem kiválasztottam a legjobbat! De előbb ígérd meg, hogy lesz hadjárat!
LAJOS: Nyakló nélkül, már ahogy errefelé mondjuk.
BOGUMIL: Mindent a legaprólékosabban kidolgoztam! Nézd, kigöngyölöm a térképet. (szünet) Gyertyát kéne gyújtani.
LAJOS: Hogyne! Fényt ide, fényt!
EFRÉM: (be egy gyertyával) Itt hozom a mérget. A halál tüze izzasztja e tégelyt, s e tégely melengeti keblemet! Hány sikoly van e fiolába zárva, hány forró rángatózás és elhaló nyögés! Igen! Elhatároztam, hogy gazember leszek, mihelyt sikerül kidugaszolnom!
BOGUMIL: Néha megijedek tőled, Efrém, míg el nem fog az undor.
LAJOS: Átkozottul szolgálatkész ez az Efrém.
EFRÉM: Ó, a Halál, a végtelen Sötétség birodalma! Ó, Aljasságnak és Förtelemnek Ura, ma egy királyt adok tenéked! Ó, Gonoszság! Ó, Halálhörgés, Siralom! Ó, Allergia! Ó, Napfogyatkozás! Ó, Szerecsen Feneke Éjszaka az Alagútban! Újholdkor ráadásul!
LAJOS: Ó, Efrém!
EFRÉM: Miért, hogy csak szerpap vagyok, latinul diaconus? Ó, Homály, fogadd e királyi vért, e királyi zsigereket, és avasson Éjjeled áldozópappá! Ó, Sötétség, én Uram, Te talán nem vagy járatos a klérus dolgaiban - hát tudd meg, hogy az áldozópap a szerpapnál eggyel magasabb titulus! Tehát, mint azt említettem az elébb, avasson Éjjeled áldozópappá!
BOGUMIL: (térképét mutatva) Tehát, ha napirendre tértél Efrém felett, innen jönne a te hadjáratod. Egyszerűbb lenne a két pápát külön-külön legyőzni, mert együtt túlerőben vannak. Bár győzne az egyik, míg odaérünk! Bár már ott tartanánk!
EFRÉM: Lucskosan a vértől mászom ágyadba, hitvesi nyoszolyádra, és teszlek én Királynőmmé, ó, Erzsébet, bár eddig is a királynőm voltál, de nem úgy értem, de ezt majd akkor elmagyarázom, hisz lesz rá bőven időnk...
LAJOS: Efrém, hát hoztál mérget? Én csak szitkozódtam a minap! Tudod, gyakorta kívánom Erzsébet halálát…
BOGUMIL: A lehető legjobb, legtalálóbb nevet találtam, ha végre velem is foglalkoznál egy kicsit.
EFRÉM: Ó, mi szebb volna a Miriád Sikoly Szelencéjénél! Itt van velem, gonosz, huncut ujjaim fonódnak szerelmesen reá! Görcsökben fetrengő szorítja így markába a Halál Göröngyeit, ahogy én e csalafinta üvegcsét!
BOGUMIL: Özséb. Latinul Eusebius.
LAJOS: Akkor viszont tettre fel, Efrém! Nyomban add be Erzsébetnek, az ágyasházában találod. Holnap temethetünk is!
EFRÉM: Királyi Tetem! Zsibbadt, fázós pirkadaton bámulod meredten szökő lehelleted! De szép leszel, márhogy iszonytató randa, rádnéz majd az Ördög, és okádni fog, meglásd!
LAJOS: Na indulás, ki-ki a dolgára! Pusztuljatok innen!
EFRÉM: Ó, Pusztulás! Feseljen ki a Halál Bimbaja! Tudnám, hogy az Ördögbe nyílik ez a vacak! Én leszek a király! És az áldozópap! A keresztútra teszem a trónusom, és éjjelente ártatlan porontyok pici koponyája reccsenve loccsan Oltárod kövén, végét szakasztva szegény, riadt gyermekcsék rémült jajveszékelésének! Csak bírjam már kinyitni!
BOGUMIL: Özséb. Jobb, mint a Celesztin, nem? Vagy mint az Orbán, vagy a Kelemen... Tudod, ki az, nem? Figyeltél a múltkor, ugye? Nem is kellene elismételnem, mert bizonyára emlékszel rá, hogy a rómaiak, francia befolyástól tartva, befolyást gyakoroltak a kardinálisokra, hogy azok rómait válasszanak pápául: Hatodik Orbánt. Három hónap múlva pedig a római befolyás alól felszabadult kardinálisok francia befolyásra megválasztották Hetedik Kelement is, s miután mindkét pápa kiátkozta a másik követőit, úgy vélem, és velem együtt te is, ki kellene használnunk, hogy Rómában mindenki ki van átkozva, a kardinálisok kétszer.
EFRÉM: Talán tekerni kell. Ó, Irtózat, ó, Mindenhová Elható Rosszindulat, költözz ki egy kicsit e palackból, hogy kinyithassam végre a Virágzó Rothadást!
BOGUMIL: Terveim szerint a kardinálisokra gyakorolnánk befolyást, hogy harmadiknak magyar pápát válasszanak: engem, Özsébet!
EFRÉM: Ó, Erzsébet! Szerelmed adjon erőt a Gyűlölethez!
LAJOS: Szép tervek, de nem egy halottnak. Reggel, amikor feltámadtam, tárgyalhatunk róluk, akkor úgyis csak a szokásos mértékben foglak utálni, és nem még külön azért is, mert ébren tartasz. De csöndesüljünk el kicsinyt! Jaj, mi ez már megint? Hát sosem elég?

Ötödik szín
(Voltak. Be Károly, Gara, Bogyiszló. Fények.)

KÁROLY: Itt akarnak mutatni valamit?
GARA: Á, nem, nincs itt semmi. (Bogyiszlóhoz) Szerintem pedig korai még elmondani neki. Biztosan megrázná. Hiszen rokona. Meg álmos is lehet bizonyára.
BOGYISZLÓ: Kötelességünk tájékoztatni a fennálló helyzetről. Elvégre Interregnum forog fenn.
KÁROLY: Itt sem égett fény. Itt minden szoba ilyen sötét?
BOGYISZLÓ: Nem, csak itt valaki elfújta a gyertyát.
LAJOS: Mert miért fényeskedik nekem örökké világosság?
GARA: Na tessék, megint beszél! Megint itt marad a nyakunkon! Ez is egy hosszú interregnum volt, mondhatom! Tépheted szét a papírodat, Bogyiszló!
BOGYISZLÓ: Szó nincs róla! Ez az utolsó tisztességes papírom, és a tinta is fogytán! Netán a véremmel írjam meg Magyarország történetét, lengyel vérrel? És írjam a bőrömre?
KÁROLY: Ne mondja! Itt nem lehet papírt kapni? Micsoda ugar!
EFRÉM: Ó, Ugar! Ó, Sívó Homok! Ó, Bögölycsípés! Ó, a Nyomában Fellépő Rém Kellemetlen Viszketés a tarkómon! Ótvar!
BOGYISZLÓ: Ha hozzám beszél, kikérem magamnak! Azért, mert pap, még nem beszélhet így! A papíromat pedig nem vagyok hajlandó széttépni!
GARA: Miért, nekem szívügyem az éjszakánkénti csatangolás a vár zegzugaiban? Bagoly vagyok én, vagy nádor?
KÁROLY: Itt baglyok is vannak? Bár azok nálunk is. Ocsmány egy dög.
EFRÉM: Ó, Ocsmányság! Ó, Oltári Ocsmányság! Ó, Osztályonfelüli, Orbitális, Ormótlan, Oszlopos Ocsmányság! Óriási ráadásul!
BOGYISZLÓ: Csak azért, mert lengyel vagyok!
GARA: Nádor vagyok, ha már senki nem válaszol, csak Lajos zsémbel, mint minden este! Betelt a pohár!
BOGYISZLÓ: Elköltözött királyunk szeretett rokona, Károly úrfi, Magyarország most, az Interregnum nehéz perceit éli, és ez súlyos feladat elé állít mindannyiunkat.
GARA: Bogyiszló, ne cifrázd! Károly, itt a holttetem, boruljon rá sírva, ha kedve szottyan...
KÁROLY: Szottyan? Már hogyne szottyanna!
LAJOS: Miattam igazán kár bárkinek is maradnia. Tisztuljatok!
EFRÉM: Ó, Tisztulás! Mi a szösz!
BOGUMIL: Csak a gyertyákat hagyjátok itt!
LAJOS: De oltsátok el, ha lehet.
EFRÉM: Terebélyes, Termetes, Tragikus Tisztulás...
KÁROLY: Egyébként már láttam a halottat. Köszönöm.
BOGYISZLÓ: A halott királyt?
KÁROLY: A halott alvót. Miért, halott király is van?
EFRÉM: Terméketlen, Tornyos, Tohonya...
KÁROLY: A saját szememmel láttam. Ott feküdt a vaksötétben. Még beszéltem is vele!
GARA: Hogyan lehet egy halottal beszélni? Bár miért csodálkozom?
LAJOS: S miért itt?
EFRÉM: Tunya, Tapintatlan Tisztulás! Ó, Te... Tiszta... bár ez tőismétlés... az mi is latinul?
KÁROLY: És miféle király halt meg?
BOGYISZLÓ: Lajos halt meg.
LAJOS: Szokásomhoz híven. Áldás volna a békesség.
KÁROLY: Csakugyan meghalt Lajos?
LAJOS: Úgy éljek.
BOGYISZLÓ: És ez most a végleges. Megbeszéltük. Felírtam, hogy Interregnum. Punktum. Faktum. Tótumfaktum.
EFRÉM: Te Tótumfaktum! (földhöz csapja a fiolát és kirohan)
GARA: De ha maga már látta, akkor mivégre virrasztunk?
KÁROLY: Én az alvót láttam. Sőt láttam egy bogumilt is! Szörnyen nézett ki! Legalábbis a hangja! Ott lakmározott a szerencsétlen tetemen!
LAJOS: Ez a hülye Efrém meg eldobálja a mérget! Pedig milyen szépen lemondtam Erzsébetről!
KÁROLY: Ott ült a hasán zöld, kigúvadó szemekkel, arasznyi, halványsárgán fénylő agyarakkal!
ERZSÉBET: (be) Mit keresel itt, Miklós? Ott várlak az ágyasházamban, te pedig Efrémet küldöd! Nem gondolod, hogy kimondottan téged hívtalak?
GARA: De Erzsébet, csitulj!
ERZSÉBET: Miért? Lajos már nem hall semmit.
LAJOS: Bár úgy volna!
GARA: Lajos? Aki nem hall? Itt van a te Lajosod! Itt beszélget! De hagyd csak, oda se figyelj, mi csak éljük az életünket, ne halljunk semmit, csak öleljen az álom!
ERZSÉBET:  Jó, legyen! Nem mintha én hallottam volna bármit is! Én már csak rád hallgatok, Miklós!
KÁROLY: Engem is ő hozott ide! Biztosan kedve szottyant...
ERZSÉBET: Nahát, Károlyka! Maga mit keres itt?
KÁROLY: Engem a rusztikus, népi, egzotikus...
BOGYISZLÓ: Az Interregnum miatt. Elvégre rokon.
ERZSÉBET: Ó, még ki sem hűlt az én Lajosom!
LAJOS: Időm éppenséggel volt belemelegedni a szerepbe. Persze nem vagy járatos a színházi szakkifejezésekben. Képzeljétek, azt sem tudja, mi az a retardáció!
UDVAR: Nahát, nem tudja! Szinte hihetetlen! Mondhatom, szép! Micsoda műveletlenség!
ERZSÉBET: De az én Lajosomból nem eszik!
KÁROLY: Nem vagyok én bogumil!
ERZSÉBET: Nem fogja özvegyi fátylamba törölni a véres kardját, Károlyka! Miklós, te ezt hagyod? Hagyod, hogy az ágyamba próbáljon mászni, mint hagytad azt Efrémnek? Hagyod, hogy újdonsült szüzességem...
GARA: Nem hagyom. Elviszem a szobájába lefeküdni.
KÁROLY: Inkább olvasnék egy kicsit.
GARA: Jöjjön, kedves Károly!
BOGUMIL: A gyertyákat ne vigyék el!
LAJOS: De oltsák el, ha lehet!
ERZSÉBET: És hol vannak a siratóasszonyok?
KÁROLY: Itt vannak igazi siratóasszonyok? Micsoda hely!
ERZSÉBET: Egy percre nem hunyhatom le a szememet! Nyomára sem jövök, hogyan tiporják szeretett férjem mindennél drágább emlékét, hogyan sértik kegyeletteli, magasztos özvegyi érzéseimet, ha az a gonosz Miklós nem várat magára az ágyban, és nem küldi Efrémet! Miklós, te ádáz!
GARA: Nem én küldtem Efrémet!
KÁROLY: És táncolnak is?
LAJOS: Még csak az kéne.
ERZSÉBET: Te dalia! Te hős! Az egyetlen, aki méltó arra, hogy...
BOGUMIL: Helytálljon a királynői ágyasházban!
ERZSÉBET: Bogumil, tudtommal a gyóntatóm vagy!
BOGUMIL: Erről megfeledkeztem. Akkor senkinek egy szót se, híveim!
KÁROLY: Miről?
BOGUMIL: Majd később elmesélem.
KÁROLY: Traktáljon rogyásig! Meséltem már, hogy láttam egy bogumilt?
BOGUMIL: Én nem vagyok bogumil!
KÁROLY: Egy nagy, kövér bogumilt! A legnagyobb bogumil, akit életemben láttam! Mit a legnagyobb? A legelső! Mit láttam? Hallottam!
ERZSÉBET: Ne tartsátok fel Miklóst!
GARA: Ó, én inkább megyek, elkísérem Károlyt!
ERZSÉBET: Én meg mulassak addig Efrémmel?
GARA: Nem én küldtem Efrémet.
KÁROLY: Hová megyünk megint? Csak járkálunk körbe-körbe, míg reggel lesz?
BOGYISZLÓ: Tulajdonképpen nem kezdhetnénk hozzá a trónutódlás megtárgyalásához? Már ha áll még az, hogy a régi király meghalt.
ERZSÉBET: Persze, hogy áll! Halott, mint a föld. Reggel eltemetjük. Mégpedig királyi módon!
BOGUMIL: Voltaképpen az jutott eszembe, ha már itt fekszik ez a tetem, és senkinek sem kell, akkor én elvinném magammal... egy ilyen... hadjárat-féleségre...
GARA: Miféle hadjáratra?
BOGUMIL: Ebben a válságos nemzetközi helyzetben, az egyik pápa halála közeledtével, úgy érzem, sürgetővé vált az igény, hogy a közelben legyek néhány barátommal.
GARA: Milyen barátaiddal?
BOGUMIL: Azzal a tízezer zsoldossal, akikkel olyan jól összebarátkoztunk.
LAJOS: Akiket tavaly Jeruzsálembe akartál vinni, hátha történik valami a főrabbival?
BOGUMIL: Éppen azokkal, igen.
ERZSÉBET: Undorító ez a hatalomvágy, de nem adunk neki teret. Holnap reggeltől a hadsereg parancsnoka az új király. Békés, új aranykor kezdete ez! Nem fog véred folyni, te küzdelmekben megtörődött, szegény Magyarország! Háromszoros hurrá Első Miklós királynak!
BOGYISZLÓ: Hurrá! Hurrá! Hurrá! Szép is volna! De kár, hogy nem lesz belőle semmi!
GARA: Persze, kár, de üsse kő.
KÁROLY: Üsse kő! Ha kedve szottyan!
ZSIGMOND: (berohan, nyomában Máriával) Nem mutatom a pisilőmet! Semmi közöd hozzá! Lajos papa, nem hagy aludni a feleségem!
LAJOS: Anyja lánya.
MÁRIA: Zsigmike, gyere szépen lefeküdni!
ZSIGMOND: Én Lajos papával akarok lefeküdni!
ERZSÉBET: Kislányom, csak nem erőszakoskodott veled ez a vadember? (Zsigmondnak) Szállj le rögtön a ravatalról, míg le nem pofozlak! Bogumil, te se ücsörögj a halott fejénél!
BOGYISZLÓ: Nekem fáj a lábom! Ott, ahol véget ér olyan hirtelen.
KÁROLY: Nem nézhetném meg a siratóasszonyokat?
ERZSÉBET: Hallgass, te bitorló! Azt hiszed, elhisszük, hogy ilyen hülye vagy? Ide mersz jönni egy országért és egy özvegy testéért? Hát nincs benned emberi érzés? És én még rokoni szeretettel fogadtalak! Viperát melengettem a kebleimen!
BOGUMIL: A térképet itt hagyom, Ludovicus. Tanulmányozd!
ZSIGMOND: Én is halott vagyok! Hadd aludjak itt!
ERZSÉBET: Nem szállsz le rögtön a ravatalról, te kis szutyok?
MÁRIA: De hisz a férjem, anyuka!
BOGYISZLÓ: Ezt a trónviszályt mégiscsak törvényes keretek közé kellene szorítani. Legyen ez egy rendes, tisztességes Interregnum. Ne mondhassák a historikusok, hogy ez a Bogyiszló elbagatellizálta az Interregnumot. Úgyis mindent ráfognának a lengyelekre, olyanok azok. Tehát mindenki, aki igényt tart a magyar trónra, jelezze abbéli szándékát, hogy igényt tart rá. Azután menjünk lefeküdni, mert egyre jobban fáj a lábom!
GARA: Talán a sok ácsorgás.
BOGYISZLÓ: Magam is azt gondolom.
ERZSÉBET: Gara Miklós nádor. A többit akár fel se jegyezd!
LAJOS: És szerette rokonom, Károly? Csak nem eresztjük trón nélkül haza?
MÁRIA: És Zsigmond! Mi másért mentem volna ehhez a pitykéhez én, akiért versengtek a...
BOGUMIL: Nem versengett érted senki.
UDVAR: Nem, nem. Bizony senki. Kellett a csodának. Nem volt kapós, az szent. Nekem sem kéne.
BOGYISZLÓ: Felírom Zsigmond úrfit is.
MÁRIA: Zsigmike, akarsz király lenni?
ZSIGMOND: Igen! Én akarok lenni a király! Nagy, igazi király akarok lenni! Koronával meg színes palásttal! Egy király alhat egyedül, ugye?
LAJOS: Csak ha leprás.
ZSIGMOND: Leprás akarok lenni! Igazi leprás! Mit csinál egy leprás?
LAJOS: Sántikál.
KÁROLY: Már így rám tetszettek gondolni az előbb, hogy én lennék a király? Engem csak a népi, rusztikus...
ERZSÉBET: Hogy’ köntörfalaz! Majd nem leszel ilyen mafla, ha fejedet vesszük, ne félj!
KÁROLY: Hihi! Köntörfalaz? Fejedet vesszük? Márhogy az enyémet? Nahát!
GARA: De kinek kell egyáltalán ez a trón? Adjuk a gyereknek! Csak nem fogunk itt civakodni meg egymás torkának esni!
ZSIGMOND: Én leszek a király!
ERZSÉBET: Megőrültél, Miklós? Neked trónon a helyed! Ha a koronát elhajítod, a szerelmemet is...
GARA: Elhajítom...
ERZSÉBET: Mit beszélsz?
GARA: Elhajítom? Kérdő hangsúllyal, ugyebár - csak kérdeztem, hogy ez-e a mondatod vége.
UDVAR: Kérdezi, haha! Hát én nem így szoktam kérdezni, az is biztos.
ERZSÉBET: Akkor koronázzuk meg ezt a kis göböt, ezt a nyüvet, ezt az algát, aki már fél órája képtelen leszállni a ravatalról!
ZSIGMOND: Nem ez a királyi ágy?
ERZSÉBET: De akkor én leszek a régens!
MÁRIA: Minek ide régens? Zsigmond felnőtt férfi!
GARA: Én azt mondom, legyen ez a férfi a király!
ZSIGMOND: Én leszek a király?
MÁRIA: Igen.
ERZSÉBET: És én? Elmehetek a pokolba?
UDVAR: Igen.
GARA: Lefeküdnénk végre?
UDVAR: Igen.
BOGYISZLÓ: A lepra vajon gyógyítható?
UDVAR: Igen.
BOGYISZLÓ: Hogyan?
UDVAR: Á, nem is. Csak vicceltünk. Haha! Jól beugrattuk. Nem szeretnék leprás lenni. Bogyiszló sem. Bogyiszló sem szeretne? Bogyiszló sem szeretnék. Folyton kiröhögnének a többiek. Rossz is az. Csak mert lengyel.
ERZSÉBET: Miklós, hogyan tehetted? Persze, sejthettem volna! Éreztem én, hogy valami nincs rendjén, amikor Efrémet küldted az ágyasházamba!
LAJOS: Nem Miklós küldte.
GARA: Lajos küldte.
ERZSÉBET: Jól van! Taposs meg! Éppen ezt a férfiúi erőt szeretem benned! Hadd legyek a királynőd, bár eddig is az voltam, de nem úgy értem, hanem ahogyan Efrémmel üzented, emlékszel?
LAJOS: Valaki magyarázza már el, hogy én küldtem Efrémet!
ZSIGMOND: Én is küldtem Efrémet.
MÁRIA: De ő hazudik.
KÁROLY: Itt efrémek is vannak? Sehol sem lehet az ember biztonságban?
ERZSÉBET: Igen, vannak. Az ágyamban, ahová maga hiába vágyik, ahogy különben ők is! Hát én visszaküldöm Efrémet, Miklós! (ki)
KÁROLY: Nem tudok betelni! Bogumilok, siratóasszonyok, efrémek... A kódexek sohasem tesznek említést az efrémekről.
LAJOS: Efrém sem a kódexekről.
BOGYISZLÓ: Akkor kihúzzam a többi nevet? Vége a trónviszálynak?
BOGUMIL: Végülis ellenzi valaki, hogy elvigyem a tetemet?
ZSIGMOND: Vége! Én vagyok a király! Mindenkit a vérpadra!
BOGUMIL: De Zsigmond úrfi...
ZSIGMOND: Téged is! Máriát lenyakazni! De tüstént!
MÁRIA: Csihodjál, te kis göcsört! Csak holnaptól vagy király, ha megkoronáztak. Most megyünk szépen lefeküdni!
ZSIGMOND: Holnap úgyis lenyakaztatok mindenkit! De legelőször a feleségemet! (Máriával el)
LAJOS: A teste gyermeki, meglehet - ám a szelleme!
KÁROLY: Az efrém mit eszik?
BOGUMIL: Amit a bogumil hagy neki.
KÁROLY: És hány évig él?
LAJOS: Bogyiszló, vidd ki légyszíves és keress neki néhány olyan fityfenét, amivel elfoglalja magát! Nem efrémet na, hanem amolyan... kódexot, igen.
BOGYISZLÓ: Ki szólt? Hallottátok? Mintha a halott királyt hallanám! Csak nem kísért?
KÁROLY: Kísértetek is vannak? Jaj Istenem, de félek! Le sem tudom hunyni majd a szemem!
BOGUMIL: Bogyiszló, vidd már el kódexet keresni!
BOGYISZLÓ: (sóhajtva) Jöjjön, Károly úrfi!
KÁROLY: Siratóasszonyok, efrémek, halott király, bogumilok! Hú, de sötét van itt! Brrr! (Bogyiszlóval el)
GARA: Az ám, Bogumil, még sosem származott félreértés abból, hogy így hívnak? És egyáltalán miért hívnak így?
BOGUMIL: Én nem vagyok bogumil. Az apám volt bogumil. Bár micsoda gonosz tréfa! Olyan, mintha én a fiamat Katolikusnak nevezném!
LAJOS: De nincs fiad.
BOGUMIL: Ahogy mondod. Egy lányom van: a Kató.
GARA: Hogy lehet egy bíborosnak gyereke?
BOGUMIL: Mikor nemzettem, nem voltam még bíboros. Csak boros.
LAJOS: Akkor jó éjszakát is, ha nem veszitek zokon, hogy önismétlésekbe bocsátkozom.
GARA: Így van, menjünk! Illetve mit állok szóba vele? Inkább menjünk!
BOGUMIL: Ne feledd a térképet a párnád alatt, Ludovicus! (mindketten el. Csönd.)

Hatodik szín
(Lajos egyedül. Álmodik. Vaksötét.)

LAJOS: Bogumil, te is kimentél? (szünet) Kiment. Valamiért utálom ezt a Bogumilt. Milyen jó, hogy az apját nem ismertem. Mégiscsak kár, hogy nem hagytak itt egyetlen gyertyát sem. Mivel gyújtom meg a térképet?
BOGUMIL: Vannak róluk másolataim, Ludovicus!
LAJOS: Te mégis itt vagy, Bogumil?
BOGYISZLÓ: Én nem vagyok Bogumil.
GARA: Csak az apja volt bogumil.
BOGYISZLÓ: Az apám sem volt bogumil.
BOGUMIL: Az én apám volt bogumil.
KÁROLY: Jaj, de félek! Itt egyedül a vaksötétben!
UDVAR: Így van. Félelmetes. Egyedül a sötétben. Én is borzongok.
MÁRIA: Most megfogtalak, Zsigmike!
ZSIGMOND: Nem fogtál meg!
BOGYISZLÓ: Nem vagyok Zsigmike!
MÁRIA: Akkor ez vagy te, Zsigmike!
ZSIGMOND: Nem ez vagyok!
GARA: És nem Zsigmike!
ERZSÉBET: Hát itt vagy, Miklós!
ZSIGMOND: Engedd el a pisilőmet!
MÁRIA: Nem engedem el!
GARA: Legalább az enyémet!
LAJOS: Tűnjetek mindnyájan a fenébe!
MÁRIA: Hát ide bújtál az ágyba?
LAJOS: Igen. Aludni szeretnék!
KÁROLY: Hahó, ki vitte el a kódexemet?
UDVAR: (üvöltöznek keresztbe-kasul) Engedd el a pisilőmet! Szállj ki az ágyamból! Miklós, merre vagy? Küldd el Efrémet! Efrémek, bogumilok! Interregnum! Mi a csoda ez itt a kezemben? Ki vitte el a kódexemet? Porfogó?
SIRATÓK:    Meghalt népünk nagy királya
    Bőgni gyűlünk mink köréje!
LAJOS: Őrség! Őrség! (lábdobaj, trombitaszó, fegyvercsattogás, halálhörgés, ágyúlövések, lónyihogás, csatazaj. Felébred, gyertyát gyújt, erre hirtelen néma csönd. Elfújja, újra kavalkád. Újra meggyújtja, újra néma csönd.) Rosszakat álmodom. Talán halálfélelem gyötör? Hiszen ennek már fele sem tréfa! Ennyi hülyét egy rakáson! Ezek képesek, és tényleg beásnak engem holnap. Valamit tennem kéne! Aluszom egy kicsit. Hanem jó lesz reggel feltámadni! (elfújja a gyertyát)

Vége az első felvonásnak.