A Pitymalló Kesely prezentálja

Győrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba

BEM, A DEBRECENI GÁCS

-magyarított szomorújáték Shakspere Vilmos Othellója nyomán-

Személyek:

Sokuth Alajos, Magyarország kormányzója
Csészényi Esteván, miniszter
Bem József, nemes gács, a magyar szabadságharc tábornoka
Tasziló Mihály, Bem hadnagya
Pető Pál, zászlós és költő
Torda Rigó, székely góbé
Szundi, debreceni polgár
Császényi Etelka, Esteván leánya, Bem felesége
Szendei Júnia, Pető felesége, Etelka szolgálója
fáklyások, katonák

Játszódik:
1849-ben. Az első felvonás Debrecenben, a rákövetkezők az erdélyi hadszíntéren.

ELSŐ FELVONÁS

Első szín
(Tér Debrecenben. Pető, Rigó.)

RIGÓ. Nyikot se többet tőled, óh, Pető! Ki erszényem zsinórját kényre-kedvre oldhatád és köthetéd, tudnod kelle ezt!
PETŐ. Ágyban, párnák közt haljak meg, ha tudtam!
RIGÓ. Paripámmal hágok rád, ha tudtad!
PETŐ. Csak csillapodj, barátom! Ki ösmerhetné ugyan az asszonyi lelket, s ki győzne furfanggal átlátni szándokán?
RIGÓ. Mi a furmány ebben: megcsalva atyját kedvesével szökni el?
PETŐ. Mit konyítasz te az asszonyhoz ugyan? Tekintsd e furfangot mint néked kedvezőt: megszökött Bemmel, hogy tiéd lehessen aztán! Avagy nem könnyebb-é a gácstól elragadnod, semmint miniszter-atyja házából?
RIGÓ.  (töpreng) Akármint forgatom, csak a gácsé lett.
PETŐ. Így beszél egy székely góbé, ki zablát vet az ördög szájába is?
RIGÓ. Mondasz valamit, te Pető! Avagy hátráljak-é meg e Bemtől? Hah, az átkozott gács! Még a nő is kell neki? Bírvágyát nem lakatja jól, hogy övé lett a parancsnokság mind a székely had fölött? Épp egy lengyel űzendi ki Erdélyből a muszkát? S ha ez még mind nem elég, egy külföld-majmolóját, egy ványadt Tasziló Mihályt, ki puskapor helyett tubákot szagolgatott eleddig, választ hadnagyává? Kinek csipkés kézelőjén vérfoltot csupán áfonyalikőr hagyott?
PETŐ. Úgy bizony, már Bem sem az, ami. Emlékezem: annak előtte meg sem halla más zenét, mint midőn trombita harsog, dob pereg, míg ma hiába kész csatára a sereg, a leánykacaj legkedvesb dal fülének. Azelőtt elmésen csűrte a szót, mint férfitársaságban illő, ma pedig folyvást elmereng, s ha felrezzented, felnyögell, hogy ő nem a szavak embere!
RIGÓ. S ha ily osztrigává puhányít a szerelem, engem főznél ily omlósra lángján?
PETŐ. Mi magyarok, másképp szeretünk. Hallád bizonnyal, mint szöktettem meg nőmet atyja házából!
RIGÓ. Eggyel ha többször, mint százszor. De miféle virtus egy ily osztrigácsot szolgálnod?
PETŐ. Szolgálom őt, de csak hazám javára. Mert Bem hazámnak teendhet még nagy szolgálatot, kebelében magyar szív dobog. S oly való, mint hogy te Torda Rigó vagy: ha gács volna, nem vágyna magyar lenni.
RIGÓ. S attól legyen magyar, hogy elragadom zsákmányát?
PETŐ. Legalábbis rontsd meg gyönyörét, hogy több kedve támadjon kikelni tenger muszka ellen, s fegyvert ragadva véget vetni nekik.
RIGÓ. S hogyan fogjak hozzá? Furfangosan, mint lényegemhez illik?
PETŐ. Verd fel Etelkának atyját, ki nyomukba uszulván, te a perpatvar zajában elorzod a leányt, ki érted eped!
RIGÓ. Nem szeret az jobban, mint én őt.
PETŐ. Majd megszereted, mire rájössz, mint szeret. Kiálts, mielőtt magától megébred!
RIGÓ. (kiált CSÉSZÉNYI ablaka felé) Csészényi úr! Ébredj! Tolvaj! Szajha a lányod!
PETŐ. Esteván! Esteván! Mért vagy nyugalomba’?

Második szín
(Voltak. Csészényi kijő erkélyére.)

CSÉSZÉNYI. Tolvaj? Ki mer óbégatva rágalmazni? Minden petákról el tudok számolni!
RIGÓ.  Nem kegyelmedre értettem! Hanem arra, ki lányodból szajhát éppen most köpül!
CSÉSZÉNYI. Mit köpül vajon? Szólj hát!
RIGÓ. Szajhát, ha mondom!
CSÉSZÉNYI. Ki vagy, te setétben settenő fekete lélek?
RIGÓ. A setétben minden rigó fekete!
PETŐ. Ne ezt mondd, hanem, hogy nagypapává éppen most teszi az ördög!
CSÉSZÉNYI. Most más hangon fütyölsz, te rigó! Csak a merszed egyazon!
PETŐ. Ne hangom nézd a setétben, de mondandómra figyelmezz! Leányod két virgácsa közt már ott liheg a víg gács!
CSÉSZÉNYI. Tán fel se vertetek, csak rémet álmodom?
PETŐ. Nem úgy, uram! Az álom testet ölt! Kócsag üli gyönge gerléd, s addig játsznak kétfejű sast, míg kéményedre gólya nem ül!
CSÉSZÉNYI. Nem értem e madárnyelvet, te rigó! Mit akarsz a leányomtól éjnek éjjelén? Kész csoda, hogy ő maga föl nem riadt!
PETŐ. Nem riad az! Aludni sem alszik, saját ágyán még kevésbé, mint a gácsén!
CSÉSZÉNYI. Minő gácsér? Megállj, te jómadár, szavam segít majd tollad fosztani!
RIGÓ. Miniszter úr, ne legyen Torda Rigó a nevem, ha leányodat fészkében leled!
CSÉSZÉNYI. De már elég! Fáklyát ide! Hadd lássak, ha már nyitva van szemem!
PETŐ. Nem úgy, uram! Ha szemet húnyni vágysz a gács rádhozta gyalázat felett, úgy szenderegj, s már nem zaklatunk!
CSÉSZÉNYI. Elég, ripők! Már nem veled beszélgetek! Fáklyásaim várom csupán. De megyek, és előkerítem őket – s velök sörétes puskám is előhozom! (elvonul)
RIGÓ. Azt hittem, a beszédet furfangos elmémre bízod.
PETŐ. Ide nem csavaros beszédre van szükség. Rövid szóból gyorsan ért az ember. De mostantól csatánk tere csupán tiéd. Én távozom.
RIGÓ. De miért?
PETŐ. Turpisságod tudja jól okát.
RIGÓ. Mondd mégis, hadd tőled halljam azt!
PETŐ. Félnék, hogy Bem balra magyarázná, ha martalócok élén látna meg, amint nászágyából kizargatom… Még azt vélné, nem szeretem! Csészényit az Arany Bikába hozd. Engem már ott találsz. (el)
CSÉSZÉNYI. (előjő alul) Óh, gyötrelem! Leányom sehol! És véle fáklyásaim mind eltávozának!
RIGÓ. Néki mentek tartani a fáklyát.
CSÉSZÉNYI. Hol a lányom? Ha nem lelem, hal a lényem!
RIGÓ. Siessünk, mert hül a lónyom!
CSÉSZÉNYI. Látlak is már halaványan! Székely góbé, egymagad vagy? Két hangodat hallám imént… (zavarodottan) Óh jaj, az elmefény kihúny… rettegek, hogy tébolydába végzem… a kárpit legördül… lányom el… setét… és vége van. Vezess, te góbé, lányom lelni fel!

Harmadik szín
(Ugyanott, két házzal odább, az Arany Bika előtt. PETŐ dudorász.)

PETŐ.  Meddig alszol még, hazám?
 A veréb is fenn van,
 Telhetetlen bendejét
 Tömi asztagodban!

 Meddig alszol még, hazám?
 A macska is fennjár,
 S tejesköcsögöd körűl
 Kotnyeleskedik már!

 Meddig alszol még, hazám?
 Míg rád nem gyul a ház?
 Mindig, míg a félrevert
 Harang föl nem lármáz?

TASZILÓ. (be) Mon généralissime! Ébredj, tábornok úr!
PETŐ. Hah, csigafaló! Kiűznéd fejemből a legszebb rímeket?
TASZILÓ. Oh, a költő Pető?
PETŐ. Inkább költendő volnék, ha nem háborgatnál!
TASZILÓ. Minő finom élc, mon ami, minő bonmot! De antrém nem tűr ’alasztást. Sokúth kormányzó ordonanszaként jövök, ki kommandálta Bem alarmírozását.
PETŐ. De még szunnyad jó urunk.
TASZILÓ. De már nem ’osszant. Fölkiabálom!
PETŐ. Ugyan, minek kiabálnád föl? Hisz alszik még! Félrehúznád álma függönyét?
TASZILÓ. Magam jószántából sosem. Ámde missziónom…
PETŐ. Ohó, mössziő, nem!
TASZILÓ. Ezért kelle ily messzi jőnöm!
PETŐ. Nicsak, mit veszek most észre?
TASZILÓ. Mit?
PETŐ. Valami friss csak van rajtad, módi avagy újdonat!
TASZILÓ. ’Ajam? Fodrom? Ingem? Pantalónom? Netán a csizmám?
PETŐ. Te vagy ám a derék legény, arszlánnak is beillenél! Miről szólnál legszívesben?
TASZILÓ. Bármiről, ’a nem sietnék, s akármeddig!
PETŐ. Legalább a fürteidről!
TASZILÓ. Jól van, ennyit angedek. Frizér volt, ki ondolálta, elgondolom, mi szép lehet – s éppen én nem láthatom!
BEM. (megjelenik az erkélyen) Mi zaj, mi zajg az ablakom tövén, mi rémes ordítás?
TASZILÓ. Généralissime! Tasziló Mihály vagyok, az ’adnagyod! S csupán azért zajongok, ’ogy végre fölriadj!
BEM. Ily sürgető, hogy elveszítsd a rangodat?
PETŐ. Inkább hangod vesztetted volna el!
TASZILÓ. Mille pardon, vitéz vezérem, de a Régent d’ Hongrie általam hivat en un important államügyben!
BEM. Ezt sejdítém legkevésbé, míg frizurádról abajogtál. Siess előre, s jelentsd, hogy jövök! (bemegy)
TASZILÓ. Mily kócos volt Bem ez ’ajnalon! (el)

Negyedik szín
(Ugyanott. Pető. Csészényi, Rigó be.)

CSÉSZÉNYI. Tolvaj! Ébredj! Tolvaj! Vagy!
BEM. (kijő alant) Tolvaj? Hol vajh’? Merre kúszik, meglopni álmomat? Csészényi uram, add a puskád!
PETŐ. Apuskája a puskáját? Élcnek sem utolsó!
CSÉSZÉNYI. Bár az volna. Hanem ösmerős e hang!
BEM. Nem csoda, hisz zászlósomé. Pető Pál.
CSÉSZÉNYI. Örvendenék, ha sérelmem nem ríná túl más érzésimet. Kard ki kard! Avagy puska ki puska!
PETŐ. Halomra lőné a gácsát, akár a kácsát!
BEM. Tán engem? S mi végre?
CSÉSZÉNYI. Puskavégre, esküszöm reá!
BEM. Ám elébb végezzünk a tolvajjal, s majd ügyünkre aztán sort kerítünk.
RIGÓ. Kend a tolvaj, istenúccse! Csalafinta, nem magyar!
BEM. Ne óbégass! Még felriasztod Csészényi uram leányát!
CSÉSZÉNYI. Mert álmot bocsátottál reá, rút kuruzsló, s úgy raboltad!
BEM. Ha ily hangosan vagy, hamar kigyógyul álmából.
CSÉSZÉNYI. Avagy egy tiszta szűz, ki azt sem sejté nemrég, hogy a nász más fán terem, mint az ananász, gúnynak kitette volna-é magát, elszökve honnról ily gyalázatos szörnyhez, minő te vagy, ki nem gyönyört, iszonyt ígér csak?
BEM. Nem szökve jövénk. Fáklyás menettel.
CSÉSZÉNYI. S még ez is! Nem bánom, hogy fáklyásaim elbolondítád, de azért, hogy leányom szemét bűbájból szőtt műhályoggal béfedéd, most meglakolsz!
BEM. Vesd el fegyvered, rozsdát kap a harmat miatt! Tisztes korod inkább parancsol, mintsem fegyvered.
CSÉSZÉNYI. Épp te gúnyolod korom, Bem apó? Kinek torz képén ránc és sebvar egymásba foly át? Ki oly törpe vagy, ha ágaskodsz is, a kócsagtoll kalpagodon meg sem csiklandja hónomat!
BEM. Meglehet, miniszter úr, hogy kétakkora vagy termetre, mint jómagam, de ha most kezemben volna kardom, két ekkora lenne belőled, mint magam vagyok.
CSÉSZÉNYI. Hah, pimasz gács!
ETELKA. (be) Jaj, arra ébredek, hogy felriasztanak? S férjuram sehol? Idáig hatott-e már a háború, s szállásunk előtt verekszik?
PETŐ. Egymást tépi magyar, gács meg székely.
ETELKA. Ki álmomért küzd, hiába már – felébredék.
CSÉSZÉNYI. Leányom!
BEM. Leányod néked, s nékem asszonyom.
CSÉSZÉNYI. E percig még hihettem, hogy a korhely kóficok rossz tréfát űznek csak velem, de most önszememmel látnom kell, hogy igaz ajkú ember csak emez egy Torda van!
PETŐ. Hazug meg egy csorda van.
RIGÓ. (Petőnek) Nohát, raboljam? Ezt a percet áhítánk? Itt az idő? Most vagy soha?
PETŐ. Ej, ráérünk arra még! Ha elül a tenger lárma, s mindenik hunyni tér.
CSÉSZÉNYI. (Bemhez) Oh, nem! Hogy a székely derékhadat egy ily lánylopó gács rendelje maga alá! Nem lehet! Szólnom kell a kormányzóval, mert hazámért még szólhatok, ha leányom már veszve is.
BEM. Legyen úgy! Sokuth engem is színe elé parancsolt. Ne higgye, hogy aluszom.
ETELKA. S én véletek megyek. Helytállok uramért. Elmondom, hogy immár, akár anyám tette atyámat atyjával szemben előbbre, úgy teszem én a gácsot, ki úgy teend anyává, akár atyám anyámmá anyámat, előbbre atyámnál.
RIGÓ. Felvágták a nyelvét. De majd én összevarrom.
(mindnyájan átvonulnak Sokuth ablaka alá álmos fáklyások kíséretében)

Ötödik szín
(Sokuth háza előtt. Előbbiek.)

MIND. Sokuth! Alajos! Kormányzó úr! Ébredj! Hajnal hasad! Ra süt a nap!
SOKUTH. (kijő alant) Csitt! Tasziló csak Bem apót jelenté. Miért e körmenet? Fajtámra ösmerek. Ha távol a háború, háborog maga.
CSÉSZÉNYI. Elrabolva lányom!
BEM. Fáklyásokkal vittem.
PETŐ. Nem is lány a lánya.
SOKUTH. S lám-lám: elrabolva sincs. Hiszen itt áll, nemde?
CSÉSZÉNYI. De megrabolva áll itt, gonosz bűbáj által.
SOKUTH. Úgyhát tőle raboltak, nem magát rabolták.
CSÉSZÉNYI. Egyik rablást a másikkal tetézte rablója.
RIGÓ. S hol van az, ki rablót megrabolni nem rest?
PETŐ. Ám ravaszul tettet, s vár az alkalomra!
SZUNDI. (méltatlankodva kiszól az ablakon) Nem tetszik tudni, kérem, a politikai viszonyok mikor teszik lehetővé, hogy a kormány innét, Debrecenből visszaköltözzék Budára?
CSÉSZÉNYI. Igazságot követelek!
SOKUTH. Adassék vissza a megrablottnak elorzott kincse. Punktum.
CSÉSZÉNYI. Ahhoz a törvény hatalma sem elég, hogy a lánynak leányságát visszaadja. De özveggyé még teheti igazságos ítélete által.
SOKUTH. Vagy úgy? Megcsúfolt atya vagy? Olvasd magad a törvényt a vétkes fejére, legyen bár fiam, akit sújt a vád! Egy kurta életre megemlegesse, hogy messze holtodig nevetségessé tett, hogy ki meglát, gúnymosoly zörög harasztul ajka szélein, s hol megfordulsz gonosz vihánc kap lábra mögötted alattomban!
CSÉSZÉNYI. Hadd ölöm meg mindjárt színed előtt!
SOKUTH. Vond ki kardod! Sújts! De merre ő?
CSÉSZÉNYI. Csak puskám van. (Bemre bök) De ő az, kibe lányom váltig karol, s fülébe ki súgdos.
SOKUTH. (elképedten) Bem, a vezérem? Első indulatnak füstje több, mint lángja, de ha szél elfújja szemedről, csupán hamu boszontja lógó orrod. Mégsem illő, hogy előmben két tisztes agg most ölre menjen.
PETŐ. A gács már ölre ment, most már ölni menjen!
SOKUTH. Ha jobban meggondolom, a józan ész akkor is megfontolásra intene, ha fiamról lenne szó. Bár nincs okom szavad kétellni, Esteván, a becsület úgy kívánja, hogy a vádolt fél is jogot kapjon a szóra. Nahát, Bem, mint csúfolád meg Esteván barátom, hogy mái naptól kacagják, hol érik?
CSÉSZÉNYI. Nem mondhat mást, mint hogy mellyét puskám elé feszíti, és bűnbánva elhaláloz.
BEM. Dicső s nemes kormányzó! Magam oly agg nem vagyok, minőnek vélnek – e leány legyen tanúm, hány ifjoncon túlteszek.
ETELKA. Szemérmem inkább szótlan elpirulni késztet.
BEM. A vád igaz odáig, hogy Etelkát elvevém, de asszonnyá, s nem prédává tevém.
CSÉSZÉNYI. Véringerlő, vad szerével.
BEM. Dehogy. Inkább szépszerével. Hajdan atyja még házánál szívesen látott, s kikérdezett kalandjaim felől, mert ifjú korom dacára sokhelyütt forogtam, sok viszontagság ért. Etelka sűrűn foglalt helyet körünkben, s kíváncsian figyelte szavam. Midőn pedig az atyját elálmosítám, ki hunyt pillával fűrészelni kezde többszáz éves fákat, s végtelen mezőkön lóbőrt húza végig, más csodákba fogtam.
SOKUTH. S mifélékbe mégis?
BEM. (zavartan) Nem is emlékszem már.
ETELKA. (lelkesen) De én minden hangra! Bíborfejű síkos ángolnáról szóla, mely, ha jő az éjjel, karhosszúvá megnő. S hogy ama mesés kócsag rőfnyi piros csőrét mint mártogatja mocsár finom méhébe.
BEM. (kínban) Ugyanis ekkor kaptam tőle kócsagtollam kalpagomra, s én e mesével háláltam meg szép ajándokát.
SOKUTH. (Etelkának) S mit mondott még?
ETELKA. Oly vidékről regélt, hol embernyi répák duzzadnak a föld ölében, s ha fájdalommal ki-kihúzzák őket, menten visszabúnak.
SOKUTH. Eleget hallottunk. Ez elbeszélés, úgy hiszem, saját leányom is megnyerné.
RIGÓ. (Petőhöz) Nem volna egyszerűbb, ha e másik lányra vetnék szemet? Már tudom a módját.
PETŐ. S ugyan mit használnál ügyünknek?
SOKUTH. (Csészényihez) Ha nincs remény, s segítni nem lehet,
Hát mögé dobjuk a keserveket.
PETŐ.   Sötét felhő a szív búja,
   Szellő jön, és odábbfújja.
SOKUTH.  Múlt bánaton búsulni annyi, mint
   Szerezni a leélthez újra kínt.
PETŐ.   Múlt napjaim sírja felett
   Bolygótűz az emlékezet.
CSÉSZÉNYI. A szó elszáll, de lányom nem maradt. Inkább adtam vón’ fél karomat, mint hogy ő kezét a gácsnak.
SOKUTH. Vigasztaljon, Esteván barátom, hogy vitéz Bemünk nem soká élvezendi násza kéjét. Hadba szólítom. (Bemnek) Nagy feladat vár reád…
PETŐ. (ujjongva) A Bem nevezet megint szép lesz, méltó régi nagy híréhez!
SOKUTH. Ne várasd hát tovább! A mái naptól te léssz minden magyar hadak legfőbb parancsnoka.
PETŐ. Hurrá! Hiába volt hát cselszövényünk!
CSÉSZÉNYI. Miféle cselszövény?
PETŐ. Semmiféle. S az leginkább. Térj nyugodtan nyugovóra, s álmodd azt, hogy fel se vertek!
CSÉSZÉNYI. S egy álom által elvégezni mind a szív keservét? (Etelkára mutat) S teste eredendő, természetes rázkódtatásait?
SOKUTH. S te hallgatsz, Bem? Torkodra forr a hála?
CSÉSZÉNYI. No lám, ez méltó büntetése a lányszeplősítőnek, s nyilván elrettentő példa lesz. Én tán enyhébben ítéltem volna: kasztrálás vagy akasztófa. De a nemzetnek egy Sokuthja van. Legyen meg az ő akarata!
BEM. Én a fővezéri pálcát kezembe szívesen nem veendeném.
SOKUTH. No lám: a lelkifurdalás!
CSÉSZÉNYI. A buja gácsnak lelke van?
SOKUTH. Nem pihennél, miniszter úr?
ETELKA. Ah, a férjem hadd ne adjam!
SOKUTH. (Bemhez) Jól értem-é, amit értetsz? Megtagadod-é parancsom?
PETŐ. Nem tesz ilyet, kormányzó úr. Miért is tenne? Tréfaság csak, élcelés ez. Osztrolenka véres csillaga nem gubbaszt a szoknya szélin, s kócsagtollal pilledt asszonyt nem legyez.
ETELKA. Nem lennék hiszen pilledt, csak ne vertek volna fel rivalgó kakasok!
CSÉSZÉNYI. Én sem vagyok mindig ily morc, csak olyankor, midőn hajnal előtt azzal riasztanak, hogy lányomnak lába kélt! Más ez, mint a hagyományos, frissen pörkölt kávéillat!
BEM. Más bizony.
SOKUTH. Bizony más. Ezentúl majd… (felkacag) Bocsánat, csak hirtelenül eszembe jött, hogy e szegény Estevánt… De hagyjuk ezt! Halljuk, Bem, a válaszod!
BEM. Erdélyben a székely hősök hadban állnak zászlóm alatt, őket el nem hagyhatom, amíg Puchnert földükbe nem döngölöm. Erdélyország ösmerősöm, s szeretnek a székelyek.
RIGÓ. Tudom is én, lesz oly székely, ki majd innét, Debrecenből szeret.
BEM. Erdélyen a haza szeme, s a haza szemén hadd lehessek pápaszem!
CSÉSZÉNYI. S lányommal mi lesz akkor? Enyém marad, ha már nem is leány, s szép nyugodtan visszafekszünk?
PETŐ. Így hangozik leghelyesbnek.
RIGÓ. (kedvetlenül Csészényinek) Ha visszakapod, jobban őrzöd nyilván, mit ahogy azt eddig tetted. S furfangos légyen a talpán, aki újfent elorozza.
PETŐ. M’ért tenne már ilyet bárki?
RIGÓ. (kacsint) Persze, m’ért is? Ha csak nem épp turpisságra kevély lófő lelke parancsolja.
PETŐ. Ugyan. Oktalan volna módfelett.
RIGÓ. (letörten) S mégoly lehetetlen. Bezzeg, hogyha férjurával hadba menne, Erdély vad vidékein, hol marcona haramiák otthon érzik magukat, könnyen nyílnék oly nyiladék, min eltűnnék a vaksi fény szeme fénye.
PETŐ. (zavartan) Igen, igen. Jobb félni, mint megijedni. Nem reszket a bokor, ha madárka nem száll rá.
ETELKA. Én vállalnám örömestebb a viszontagságot s a vészt, mintsem leányszobám rab magányát, hol szökésről ábrándoznám újra csak. Atyámnak sem lenne eztán kellemes: ha meglátnám, sírni látna – siratnám a nevetségét, melyben részem nem illendő eltagadnom.
CSÉSZÉNYI. Gyere haza, együtt ríni! Ne miattam ne gyere!
BEM. Hanem inkább énmiattam. A zsarnok megszokás lágy, pelyhes ággyá tette már nekem a harcmezőt, de mégoly jólesnék rajta hálnom, ha asszonyi gond tenné aztat még olyabbá.
ETELKA. Ha henye molyként elmaradnék, mint láthatnám dicsőségét, melyért megszerettem, hiszen elbeszélve olyan szép.
BEM. Nem kérem ezt vérem hevének tápot adni vágyva, nem, hogy végre zavartalan, dunyha mélyén becézgessem, gyámolítsam fehér, zsenge tagjait. Ha bibirkélő játszadozás okán hanyagolnék holmi harcot, kalpagomból lábas légyen, főjön benne szét puliszka, s csurogjon az szakállamig, mihelyt főmre fölteszem.
TASZILÓ. (besiet) Granszenyiőrsz, míg tanácskoztok, csatába szállt az ’adsereg, se bem zsenerál zászlaját a muszka ’ullák ’egyére viktoárral tűzte ki.
PETŐ. Hogy ne győznének, hisz Bem a vezérük!
SOKUTH. Kérésednek útipasszust ád e dicső diadal. Örvendezzünk jóbarátim! Örvendezzél, Esteván!
CSÉSZÉNYI. Leányom hát újra elhágy. (Bemhez) Örülj, aggcsont, míg örülhetsz! Ámde átkom elkísérjen: Édesdeden sose alhass, mert különben úgy osonjon tőled el, mint egykor tőlem!
SOKUTH. Ha mindenki megvitatott mindent, miről szó került, úgy jó utat az indulóknak, s nékem édes álmokat!
CSÉSZÉNYI. Egy szót csupán, Alajosom! Határoznál-é felőle, hogy messzire el ne vigyék fáklyásaimat magukkal?
(mindenki beszélgetve el, kivéve Petőt és Rigót.)

Hatodik szín
(Ugyanott. Pető, Rigó)

RIGÓ. (Petőhöz) Hát most mi lesz?
PETŐ. Mi lesz, mi lesz? Eggyel több füstbe ment terv.
RIGÓ. Füstjinél nagyobb a lángja.
PETŐ. Hogyan érted ezt?
RIGÓ. Most, hogy a nő nyilatkozott: Erdélybe jő…
PETŐ. Gondolod, hogy kedvedért?
RIGÓ. Gondolod?
PETŐ. Gondolom, de puszta gúnyból.
RIGÓ. Miből gondolod?
PETŐ. Ha bármiből, hát semmiből leginkább. Nem mégysz haza?
RIGÓ. De mennyire! Tudod, Erdély otthonom. S míg odaérünk, kiötöljük, hogyan is raboljam el!
PETŐ. Egész úton hazafelé ezen gondolkodnál?
RIGÓ. Meg vagy lepve?
PETŐ. Csüggök ajkadon szótlanul, mint gyümölcs a fán.
RIGÓ. Mit szótlanul? Segítni fogsz, szóval s tettel, ahogy kérem – megtömtem erszényedet. Máskülönben vízbe öllek, mint egy macskakölyket!
PETŐ. Ha azt teszed, többé nem foglak szeretni.
RIGÓ. Elébb szakítlak félbe, mint e mulatságot, s elébb döntelek dugába, mint a tervemet.
PETŐ. Képes lennél két szerető szív tiszta búzájába konkolyt hinteni?
RIGÓ. Hogy ne lennék? Nem bízol már fortélyomban? A csipkének, mit a gács ver, én szedem majd bogyaját.
PETŐ.  Nem mondom én, előre székelyek, a földre ültök úgyis szék helyett.

Függöny.