Ez se rossz  
 
A Győrei–Schlachtovszky szerzőpáros munkásságát már korábban is volt szerencsém méltatni; és íme, legújabb kabaréműsorukat is csak dicsérni tudom. Így írásom mérsékelten lelkesnek tűnő címe sem a produkció értékét szándékszik relativizálni, pusztán reflex ez, a szójáték görcsös kényszere, a Tourette-szindróma, amelyről az ember azt hinné, hogy nyolcéves korában végleg maga mögött hagyta, de nem: Győrei Zsolt és Schlachtovszky Csaba művei láttán könyörtelenül visszatér a hamisítatlan alsó tagozatos, minőségi low-key humor, sőt napokig, hetekig uralja az érintettek tudatát és írásképző szerveit. Hacsekből Hacsak lett (játssza Schlachtovszky), aki tudtán kívül kellemetlenkedő, lerázhatatlan debil – Sajó meg Sejóvá fajult (játssza Győrei), ő az örökké ideges, Hacsaktól megszabadulni képtelen, harcias balfék. A játék látszólag egymástól független jelenetekre tagolódik, és csak az előadás második felében kezd felderengeni, hogy a váltig forszírozott szóviccekből precíz, drámai kristályszerkezet formálódhat.

Az epizódok panoptikumszerűen veszik sorra történelmi közutálatnak örvendő jelenkorunk, az olcsó, de igazságtalan Magyarország tipikus civil kitörési kísérleteit. A Hacsak és Sejóhoz felhasznált humorregiszterek gyönyörűen kiadják a régi, Kosztolányi–Karinthy-féle kávéházi humor és a Kádár-korban ránk nőtt mikroszkópos szórakoztatás szintézisét. A blőd találkozások helyzetkomikuma persze továbbra is mindig Hacsak félreértéseiből ered: összekeveri a PC-t a WC-vel, a befektetést a lefektetéssel és így tovább. Hacsak (avagy Hacsek avagy Pecuchet avagy Stan) egyfolytában angolul akar beszélni, de még az ó-jeszt is ó-jesnek mondja, amitől viszont Sejó (avagy Sajó avagy Bouvard avagy Pan) egyfolytában idegrohamot akar kapni. A történet mágikus fordulattal ér véget: a végsőkig elszánt Sejó a tévéasztrológustól megtudja, hogy Hacsaktól csak úgy szabadulhat meg, ha elmondatja vele a nevét visszafelé. Tehát rá kell vezetni a „kacsa” szó önálló kimondására, ami – a Gyalog galoppból mindenki tudja – nem is olyan egyszerű dolog, ha egy nagyon buta emberrel állunk szemben. Az álnok terv persze végül visszafele sül el, de azt nem árulom el, hogyan.

A kora huszonegyedik századi magyar körkép jellegzetes figurái között felbukkan a kocsmatulajdonos, a nyelviskola-vezető, a pénzbehajtó, az sms-jósnő és a terhelt pszichiáter is. Az utóbbi hármat Szegő Adrienn játssza, aki érzésem szerint eleinte a Győrei–Schlachtovszky páros irodalmias, erősen stilizált, ám gesztusszegény játékához próbál igazodni, de a darab közepén, a saját kérdéseitől kiboruló pszichiáter hagymázas monológjában elszakad a felvállaltan amatőr, szövegközpontú előadásmódtól, és öt percre színházat csinál a kabaréból. Így legalább megmutatkozik, hogy a Pitymallók egyazon szövegkönyve milyen jól tud működni mindkét szerepében: „animált” felolvasószínházhoz éppúgy való, mint igazi színpadra. A Spinoza körömnyi színpada mindkettőt elképzelhetővé teszi. Aki a Pitymalló Kesely nyelvi bravúrjaira, hiánytalan dramaturgiai rendszerére fizet be, szokás szerint jól jár; aki pedig soha nem hallott, de kézenfekvő szóviccekkel akarja a nagyszünetben a padtársát szórakoztatni, szintén gazdag forrásra lel. Arról nem is beszélve, hogy Schlachtovszky Csabában most már a nemzet új Kibédi Ervinjét is tisztelhetjük.

Liszka Tamás