Szerepszemélyiségek

A kortársi gondolkodás szerint a személyiség nem ismerhető meg a maga totalitásában, objektíven – csupán szubjektív nézőpontból és részlegesen. Ez az alapvetően pszichológiai eredetű vélekedés a színjátszás terén is érezteti hatását. Utoljára a polgári-realista illúziószínház hitt abban, hogy az emberi jellem teljesen feltérképezhető, s az összes cselekedet beilleszkedik egy ok-okozati láncolatba. Bár ma már színházi berkekben sem osztják ezt a nézetet, azért még a személyiségábrázolás gyakran sematikus teátrumainkban. Divat lett felszeletelt, szubjektíven bemutatott életsorsokat színpadra rakni; ennél tovább azonban alig jut valaki. Ezen kevesek közé tartozik A passzív apaszív című kötet két szerzője. Győrei Zsolt és Schlachtovszky Csaba izgalmas, még nem bejáratott módszerrel hozzák létre figuráikat. Az emberi identitás folyton változik, soha nem válik egységessé, zárttá darabjaikban. 
 
Jó példa erre a kötetet nyitó A Danaidák, amely az ismert görög mítoszt Aiszkhülosz, Racine és O’Neill modorában, valamint egy tipikusan mai nézőpontból beszéli el. Próteusz először a hírnök szerepében jelenik meg előttünk – de egyáltalán nem úgy viselkedik, mint ahogy feladata szerint kellene. Össze-vissza locsog felesleges dolgokról, a fontos tényeket pedig elhallgatja. Képtelen azonosulni a szerepével. Később Pelaszgosz királlyá változik át, majd ő lesz a tévéshow műsorvezetője is. (Próteusz a görög mitológiában az alakját sokféleképp változtatni tudó tengeri isten.) Próteusz örök átváltozó, s mint ilyen, a színész(et) allegóriája – hiszen egy színjátszónak ugyanúgy el kell tudni játszani mindent, mint neki. A szerepburjánzás révén képtelenség hagyományos értelemben vett jellemről szólni Próteusz kapcsán, ahogy Lünkeusznál sem lehet, aki arra „kényszerül”, hogy egymaga jelenítse meg az 50 kérőt [!]. Legalább ilyen érdekes a Danaida-lányok ábrázolása a darabban. Danaosz gyermekei hol egymástól független akaratú egyéniségekként, hol egységes gondolkodású karként jelennek meg előttünk. Szerepkonfliktusuk van (olykor önmagukkal vitáznak, mintha két különböző személyiség lenne bennük), nem tudnak megbarátkozni a rájuk mért feladattal. A szerepjátszást (teatralitást) hangsúlyozza az a jelenet is, amikor a kar és a karvezető párbeszédében a résztvevők nem a saját, hanem a másik fél monológját mondják el, mintha egy külső narrátor szemszögéből tudósítanának az eseményekről. Nem mellékesen épp az apjuk akarata ellen lázadozó, önmagukat önálló személyiségeknek elképzelő lányok lesznek azok, akik végül – mégiscsak egy közösségként viselkedve – teljesítik Danaosz parancsát. Aiszkhülosz Ótalomkeresőkje, amely az egyiptomi király fiai elől menekülő Danaida-lányok argoszi befogadását beszéli el, az isteni eleve elrendelést állítja a középpontba: minden úgy lesz, mondják maguk a lányok is, ahogy Zeusz kívánja, s az ő útjai kifürkészhetetlenek. A Győrei–Schlachtovszky darabban ezt a szerepet maga a szöveg (mint a teremtő erő megnyilvánulási formája) veszi át: az író(k) által megalkotott nyelvi konstrukció szabja meg a szereplők sorsát. Az egységes jelentésképződést számos eszköz meggátolja. Elmosódnak az időkoordináták a darabban, amely az antik világban, de napjainkban is játszódik. A nyelvhasználat szélsőségesen heterogén: az archaikus, magasztos, patetikus nyelv hétköznapi formulákkal, szóviccekkel („Létrája nélkül nem várhat lét rája már.”) kerül párbeszédbe. A megszólítási formák gyakran egy-egy párbeszéden belül is változnak, például tegezésből magázásba csapva át. Semmi nem reális, ennek az öntörvényű, végletesen fiktív világnak teljes egészében a szerzők határozzák meg a játékszabályait.

A változatos identitásképzés, a jellemek állandó módosulása még jobban sikerült a kötet címét is adó drámában, ahol a folyamatos félreértések, illetve szándékos hazugságok miatt szinte mindenki belekerül legalább egy szituációban egy másik személy szerepébe. A passzív apaszív akár népszínmű-paródiaként is olvasható. Ki vannak itt karikírozva a régieschen használt szavak (biznic, sponzorál), a modoros megszólítási formulák (ecsémbátyám, Laci úr, ipamuram, atyafi), a tipikus kisember-, valamint az elsőre patinásnak, de valójában nevetségesen hangzó család- és keresztnevek (Manci néni; Tasthebel Ottokár, Polczi Pongrác). Bár a fergeteges bohózattá fajuló darab végén az „alulról jött” szerelmesek, Demeter és Piros, ahogy az illik, megszöknek, ebben mégsem kell romantikus befejezést látnunk, hiszen hőseink olyannyira buták, hogy sorsuk alakulásából akár a szerelmi vígjáték műfajának kifigurázása is kiolvasható.

Ahogy az már talán az eddigiekből is sejthető volt, a Győrei–Schlachtovszky szerzőpáros gyakran használ fel vendégszövegeket darabjaiban. Különösen igaz ez a Bem, a debreceni gácsra, melynek cselekménybonyolítása Shakespeare Othellóját követi (Othello Bem József, Desdemona Csészényi Etelka, Jago Pető Pál képében tűnik fel a színen), másrészt pedig több Petőfi (és kevesebb Arany) citátumot mozgat a szöveg – ezek az idézetek ismét csak a humor forrásai, amennyiben legtöbbször az önimádó költő kifigurázására szolgálnak. A személyiségváltakoztatás lehetőségeit az abszurditásig viszi el A Leukokitoszisz-család. „Hisz mit tesz a név? Csupán egy adag anyagra önkényesen ráaggatott címke” – mondja először a házifilozófusnak érkező Leukipposz fölényeskedve, majd rá kell jönnie, mennyire nincs igaza. Miután ugyanis ráébred, hogy Prókrusztész, a ház rabszolgája a nem Leukokitosziszokkal hogyan szokott elbánni ágyában, össze-vissza hazudozik, csak hogy a család rokonának mondhassa magát (még anyaszerepben is bemutatkozik!). A darab, amely – játékosan persze – az idealizmust és a materializmust állítja szembe, filozófiai bohózat is, lerántja a leplet a bölcs beszéd és a gyakorlati életvitel összeegyeztethetetlenségéről. „Vannak következetlen pillanataim” – vallja be Leukipposz, amikor rajtakapják, hogy materialistaként a lélekről beszél. A – szándékosan megkonstruált – zűrzavar ebben a darabban sem nagyon lehetne már szélesebb körű: a társadalmi rangok nem jelentenek már semmit (a rabszolga leszidja többször is a gazdáit), az időkategóriák értelmüket vesztik (a jelenlévő Leukipposzról úgy beszél Dénes, mint egy régi filozófusról, akiről egy könyvben olvasott). A kötetet A rom című „drámai jelenetsor” zárja, amely Vörösmarty allegorikus kiseposzának átirata. A szerzők a vándor szerepébe magát Vörösmartyt helyezték, akinek három álma (Etelka szerelme, a népvezér-költő szerep, a borozásba menekülés) gyakorlatilag a költő életútján vezet végig; sok-sok idézettel (Csongor és Tünde, Előszó; Kölcsey, Petőfi, Madách). A mű illúzióvesztett világában már a Rom istentől is csak kesergésre futja: „Könyörgök, nézd el szófacsarásaimat! Csak a nyelv maradt nekem, mit dúlhatok.”

Bár a fülszövegben önironikusan elhangzik, hogy „a két szerző elmulasztott gondolni” a kötetkompozíciós elvre, a nyelvi játékosság, a szövegekben rejlő teátrális gesztusok, az intertextusok alkalmazása, az egységes személyiségmodell lebontása és az önreflexivitás mindenképpen összekapcsolják a darabokat, amelyek közül A passzív apaszívet, A Danaidákat és A Leukokitoszisz-családot fontos, értékes drámáknak gondolom.

Darvasi Ferenc